Fogom a kezed
Kávémmal a kezemben ültem a teraszon. Nyikorgott a hintaágy, ahogy ütemesen hintáztattam magam rajta. “De jó, hogy szabadságon vagyok, ma kizárólag magammal foglalkozom! Főként henyélek” – gondoltam. Gyönyörűen sütött a májusi nap. A karom szinte forró lett néhány perc után.
“Igen! Kell a D vitamin!”
Ekkor jutott eszembe, hogy szüleimnek még jobban kellene a D vitamin. Hónapok óta elzártan élnek, alig mozdulnak ki a lakásból. Ennek egyik oka a pandémia, a másik pedig az, hogy édesapám betegsége miatt nehezen közlekedik. Azonnal felkaptam a telefont.
– Anyu! Olyan szép, napos idő van! Készüljetek! Elviszlek benneteket egy kicsit kirándulni!
A lehető legközelebb mentem a Dombay-tóhoz, hogy minél kevesebbet kelljen gyalogolniuk. Miután visszavittem az autót a parkolóba, kissé messzebbről követtem őket. Kéz a kézben mentek, mint mindig. Hatvankét éven keresztül fogták egymás kezét, és remélem, hogy ezt még sokáig így teszik.
Lassan, néha kicsit meginogva, párszor megpihenve tették meg azt a kilométernek tűnő száz métert.
Egy pillanatra sem engedik el egymás kezét, ahogy mennek bele az időbe.
(Gáspár Klára)