MŰNEMEK – MŰFAJOK
(Petres Katalin)
Műnem
Az irodalmi alkotások alapvető jellegzetességeik (idősík, a szerzőnek a műhöz és a valósághoz fűződő viszonya, nézőpont, az én jelenléte a műben, a lelki alaptevékenység) szerint 3 csoportba sorolhatók: Líra – Dráma – Epika
Líra: a görög lüra ‘húros hangszer’ költészet, más szóval poézis. Tárgya az egyén vagy közösség lelkületében végbemenő érzelmi élet, indulatok vagy gondolatok, melyek visszatükrözik a külvilág, az emberi társadalom és a természet hatásait. Ellentétben a múltat elbeszélő epikával, a líra mindig jelen idejű. A legszubjektívabb műnem.
Beszédhelyzet: Általában nem könnyű megválaszolni azt a látszólag egyszerű kérdést, hogy ki a versben megszólaló „beszélő”. A kézenfekvő választ, hogy a költő, sok esetben maga a szöveg cáfolja meg. Gondoljunk például a helyzetdalokra, amelyeknek a lényege éppen az, hogy a költő egy elképzelt figura helyébe képzeli magát. Pl. Petőfi: Szeget szeggel. Beszédhelyzetre való utalást találhatunk a címben (Petőfi: Szomjas ember tűnődése) vagy a szövegben (Szeptember végén). A vers írója lehet azonos a vers beszélőjével (aki a lírai én), de lehet különböző is. A lírai alkotásnak is lehet adott esetben rövid cselekményszerű, vagy drámai jellegű eleme. (Kölcsey: Zrínyi dala)
Eleinte a zenével együtt létezett; idővel függetlenné váltak egymástól, de ritmikus, dallamos formáját, szerkezeti felépítését részben így is megtartotta. A zenétől örökölt kötöttségekből sokat engedett a szabad vers, prózavers
Dráma: a görög drán ‘cselekedni’ szóból ered, emberi cselekvést dialogikus formában ábrázoló forma, mely főként színpadi előadás, megjelenítés igényével készült, de lehet olvasásra szánt könyvdráma, drámai költemény is. Az epikától eltérően, a drámai cselekmény a jelenben történik. Emberi sorsokat mutat be, jellemeket ábrázol tetteikben, gondolataikban, összeütközéseikben. A színpad keretei, az előadás időtartama erősen meghatározza a drámai formát. A dráma sűrítés révén törekszik arra, hogy a teljes élet illúzióját keltse. A drámai hős valamilyen problémával áll szemben, amelyet meg kell oldania, s konfliktusaiban, győzelmében vagy bukásában mindannyiunk számára föltárul az a gondolat vagy léthelyzet, amellyel a hős birkózik. A drámai ellentétek cselekvésben és párbeszédekben bontakoznak ki.
A fogalom többször ment át jelentésváltozáson. Arisztotelész mint a tragédia és a komédia összefoglaló kategóriáját használja. Ez a fogalom tulajdonképp a polgári dráma kialakulásáig – 18. sz. – érvényben maradt, bár a köznyelvi szóhasználatban jelentése egyre inkább a komoly cselekményre korlátozódott. Később a klasszikus tragédia helyébe lépő ún. középfajú dráma – 19. sz. – műfajának elnevezése lett. A naturalizmus színházának „társadalmi dráma” fogalma tovább bővítette a jelentését, s lényegében a mai, legtágabb értelmezéshez vezetett. Ma gyakorlatilag minden színpadra írott művet drámának nevezünk.
A dráma beszédmódjai: párbeszéd, monológ, félre, szerzői utasítások, esetleg szerzői értekezés (G.B. Shaw: Pygmalion).
Dikció (és az akció): a színészi akció és alakformálás egyik legfontosabb eszköze a beszédmód által való jellemzés és értelmezés, a színpadi szövegmondás és szövegtagolás módja. A színpadi alak jellemének megfelelő hangszínt, hanghordozást, hangerőt, hangsúlyozást, szövegtagolást, a szövegmondás tempóját, érzelmi árnyaltságát, modulációit, valamint az akció és a dikció megfelelő arányát a játékban a színész – a rend. instrukciói alapján – a drámai szituációnak megfelelően alakítja ki. Több értelemben használt fogalom, amely eredetileg a beszédet jelölte, majd kiterjedt a valamilyen célból szervezett beszédre is, illetve a dráma műfajára a drámai dikció kategóriájában. Ez az előadóművész által megformált szövegmondásra vonatkozik, s így a színpadi akció mellett a színjátszás legfontosabb kifejezési eszköze. (Használatos a fogalom az irodalmi művek felépítésével kapcsolatban is: a különböző nyelvi szintek szervezettségét, a retorikai, a stilisztikai megformáltságot jelölő kifejezésként.)
Epika: a görög epikosz ‘elbeszélő’ szóból ered, jelentése elbeszélő művészet. Goethe szerint az epika az a forma, amely világos módon elbeszél. Az epikus az eseményt, mint tökéletesen elmúlt dolgot adja elő, a drámaíró pedig tökéletesen jelenlevőnek ábrázolja.
Az epika tárgyilagosabb a líránál, de szubjektívabb lehet a drámánál, mert a szerzőnek lehetősége van arra, hogy személyes véleményének is hangot adjon.
Epika beszédmódjai (epikus közlés): elbeszélés (narráció), belső monológ, dialógus, leírás; egyenes beszéd, függő beszéd, szabad függő beszéd, reflexió, (értekezés) (pl. Tolsztoj, Thomas Mann, Hugo stb.)
Epika építőelemei: cselekmény (esetleg cselekményszálak), epizód, helyszín, szereplők,
(jelleme, kapcsolatai, konfliktusai, értékei), az elbeszélő nézőpontja(i), az idő stb.
Ezt az elkülönülést már az ókori görög irodalomban láthatjuk, de a hagyományos műfajelméleti rendszert Hegel dolgozta ki Esztétika című művében. A műfajok többsége jellemző jegyeik alapján besorolhatóak a műnemek valamelyikébe, de vannak olyanok is, amelyekben a műnemi jellegzetésségek keveredése figyelhető meg. (átmeneti műfajok)
Műfaj
Az irodalmi műfaj fogalma a művek csoportosítására szolgáló kategória. Egyes műfajok elkülönítésébe formai és tartalmi jegyek játszanak szerepet:
– műnembe tartozás,
– jellegzetes terjedelem, szövegforma, alkotói magatartás,
– jellemző téma, ábrázolási mód, stilisztikai eszközök.
A műfajok területenként és koronként változnak. (pl. elégia a) Az ókori görög költészetben hosszabb disztichonban írt költemény, többnyire fuvolakísérettel előadva. b) Később szomorú hangvételű műveket neveztek elégiának, s csak az újkori költészetben műfaji jelleget. Az elmúlás, a boldogság elvesztése, elérhetetlensége fogalmazódik meg benne.)
A következő alkalmakkor részletesen ki fogunk térni egy-egy műnem részletesebb ismertetésére.
Források: Irodalmi fogalomtár (NagyZoltán) Szalay Könyvkiadó, 1996.; Irodalmi fogalomtár érettségizőknek http://toldygimnazium.hu/snips/20100516125846fogalomtar.pdf