A 20. SZÁZADI DRÁMA
(Petres Katalin)
A 20. század első felének drámaírói kitágították a színpadon megjeleníthető jelenségek körét, és utat engedtek olyan lírai, epikai, intellektuális, filozófiai elemek behatolásának a drámába, amelyek a hagyományos drámaszerkezet föllazulását és fölbomlását eredményezték. Ez ilyen drámákban szereplő jellemek, szituációk, cselekmény szövések sokszor nem konkrét élethelyzetet ábrázolnak és értelmeznek, hanem általános érvénnyel példáznak valamit. Az igazi változás nem is a drámában történik, a változást az író a nézőben akarja elérni. A dráma valamit bizonyítani és magyarázni akar, ezért elsősorban intellektuális hatásra törekszik.
Nem beszélhetünk hagyományos értelemben tragédiáról vagy komédiáról, hanem a kettő összeolvad, és kialakul a színmű/középfajsúlyú dráma: olyan dráma, amelynek szereplői nem képviselnek abszolút pozitív vagy negatív értékeket, és a végjátékban sem történik tragikus érzékvesztés, esetleg a tragikum a komikummal keveredve jelenik meg. Ez a folyamat tulajdonképpen már Ibsen (Babaszoba, Vadkacsa), Strindberg (Júlia kisasszony, Haláltánc) műveivel elkezdődik. Csehov drámaiatlan drámáiban (A három nővér, Sirály, Ványa bácsi) a századfordulón egészen más világot teremt a színpadon.
A huszadik századi dráma nyitott a hétköznapokban elszaporodó kisdrámák, tragédiák befogadására és megjelenítésére, ezért a drámában felerősödnek az epikus sajátosságok. Az epikus mozzanatok sora a kibontakozást lelassítja, a darab elbeszélő jellegét erősíti, és a drámát a regényhez közelíti. A modern dráma epizálását Brecht valósította meg. Színházát epikus színháznak nevezte, amely megjeleníti az áttekinthetetlennek látszó élet elemeit, hogy a néző levonhassa a következtetést.
Az epika mellett a líra is teret kap a modern drámában. Gorkij lírai monológot épít az Éjjeli menedékhely című művébe, míg Brecht önálló lírai dalbetétekkel szakítja meg a cselekményt. De a líraiságot megtalálhatjuk O’Neill-nál (Hosszú út az éjszakába, Vágyakozó Hold) és Garcia Lorcánal (Vérnász, Bernarda Alba háza) is.
A huszadik század második felétől már egészen átalakul a színház az abszurd és a groteszk válik jellemzővé pl. Beckett: Godot-ra várva
Abszurd dráma:a második világháború után kibontakozó abszurd irodalom legnagyobb hatású műfaja; új szemléletű drámairodalmat és annak megfelelő színházi előadásokat teremtett. Az abszurd drámát a lét teljes értelmetlenségét, céltalanságát tételező világkép hatja át, tudatosan az irracionalitásra törekszik. Anti-dráma, hiszen a dráma eredetileg a cselekvés műformája, itt viszont a szereplők tehetetlen lények, sorsuk a passzivitás, a vegetatív szintű lét, amelyből kitörni nem lehet. A kifejezhetőség is kérdésessé válik, a nyelv maga is „lefokozódik” (nincs sem kommunikáció, sem karakter). A kevés vegetáló szereplő, a cselekményhiány és a szegényes nyelv mellett a kopár színterek is fokozzák a szorongás és a bizonytalanság élményét. Ionesco darabjaiban (A kopasz énekesnő, 1949) még van konkrét meghatározottság; Beckett mutatja fel a Godot-ra várvá-tól, 1948 kezdve az emberi lét egyetlen tartalmaként a „lassú felbomlást, a vánszorgást a vég felé”.Dürrenmatt (Az öreg hölgy látogatása, 1956; A fizikusok, 1962) saját groteszk komédiáit, paraboláit, tézisdrámáit „paradox színháznak” nevezi.
A monodráma olyan színjáték, melynek egyetlen előadója egy, két vagy több szerepet személyesít meg. Eredete a középkori színjátszásba nyúlik vissza, amikor vándormuzsikusok, vándorló előadók állandó épület és valódi színházi élet híján, sűrű maszkváltással több szerepet is eljátszottak. Később a 18. század francia és német színjátékkultúrájában tűnik fel újra ez a típus. A modern színjátszásban az abszurd irányzatok kedvelik, mint olyan műfajváltozatot, amely a valóságos konfliktusok, az emberek közötti kommunikáció hiányáról, lehetetlenségéről tanúskodik. Ismertebbek Rousseau Pygmalionja,1762); Csehov A dohányzás ártalmasságáról című műve és Gogol Egy őrült naplója, 1835című elbeszéléséből készült monodráma.
Az egyfelvonásos (nem műfaji elnevezés)egyetlen részből álló s gyakran egyjelenetes drámai mű. Az elnevezés a 18. század második felétől vált általánossá, s az ötfelvonásos színmű mellett hamarosan a legkedveltebb drámatípus lett. A történet többnyire egyetlen színhelyen játszódik, egyetlen cselekményszálat vezet, kevés szereplőt vonultat fel. A drámaforma szerkezeti tömörsége igen nagy feszültséget teremt. A forma legkiemelkedőbb szerzői Lessing, Hofmannstahl, Cocteau, García Lorca, Beckett, Albee, Ionesco.
Az epikus színház drámaírói és színjátszási módszer. Bertolt Brecht (Koldusopera, 1928; Galilei élete, 1938-39; Kurázsi mama és gyermekei, 1939; Jó embert keresünk, 1940; A kaukázusi krétakör, 1945) alakítja ki, szembefordulva az arisztotelészi és a polgári dramaturgiával (forrásai a kínai és az avantgárd színház). Lemond a mű zárt egységéről; darabjai jelenetsorokból állnak; szerinte ez az elbeszélő jellegű színház a nézőt szemlélővé avatja, szembeállítja a cselekménnyel, feléleszti aktivitását, döntéseket kényszerít ki belőle; ismereteket közvetít, érvekkel dolgozik. Célja eléréséért Brecht elidegenítő technikát alkalmaz, az ún. elidegenítő effektusokkal – dal- és táncbetétekkel, kórusokkal, vetített vagy feliratokként kifüggesztett fejezetcímekkel, feliratos táblákkal, különleges reflektormegvilágításokkal, a cselekményt értelmező narrátorok felléptetésével stb. –, szándékosan szétrombolja azt az illúziót, hogy a való élet eseményeit nézzük, kizökkent az érzelmi átélés állapotából és állásfoglalásra késztet.
A tragikomédia mai értelemben a tragédia és a komédia tulajdonságait egyesítő drámai műfaj, amelyben a hős szubjektív tragédiája objektíve komédiának hat és nem zárul katasztrófával, vagyis nem következik be értékpusztulás, vagy ahol komikus szereplőket ér tragikus vég. A kifejezés Plautustól származik, aki Amphitruo c. mítosztravesztiáját a mű prológusában tragico-comoediának nevezte. Az elméletírók a 18. századig e megjelöléssel az olyan drámai alkotásokat illették, amelyek nem igazodtak ahhoz a klasszicista szabályhoz, miszerint a tragédiákban csak magas, a komédiákban pedig csak alacsony társadalmi rangú hősök szerepelhetnek, s amelyek tragikus vég nélkül zártak le tragikus konfliktusokat. E típus első virágkora a barokk színház volt. Ismertebb tragikomédiák Molière Mizantropja, 1666 és Ibsen Vadkacsája, 1884. A tragikomédia korunk drámai törekvéseiben egyre szélesebb teret hódít. Legnevezetesebb ilyen művek Pirandello IV. Henrikje, 1922; Max Frischtől a Biedermann és a gyújtogatók, 1958; s Dürrenmattól Az öreg hölgy látogatása, 1956. A magyar irodalomban e műfaj reprezentatív példái Örkény István darabjai (Tóték, 1966; Macskajáték, 1969; Pisti a vérzivatarban, 1969).
Források:
enciklopedia.fazekas.hu
Irodalmi fogalomtár (NagyZoltán) Szalay Könyvkiadó, 1996.;
Irodalmi fogalomtár érettségizőknek http://toldygimnazium.hu/snips/20100516125846fogalomtar.pdf