TOVÁBBI ÁTMENETI MŰFAJOK
(Petres Katalin)
Ekloga
Az ekloga a lírikoepikus (liroepikus) műfajok közé tartozik. A pásztori tematikájú bukolikus költészet megteremtője a görög Theokritosz (Kr. e. 3. sz.); dialogikus vagy monologikus formájú, hexameteres idilljeiben a pásztorok, a természeti közegben élő emberek az aranykori bőséget és békét idézik föl, az után áhítoznak. A római aranykor költője, Vergilius bukolikus költeményei közül tízet választott kiadásra, innen a műfaj elnevezése: ekloga, mely az ógörög eklogé ‘szemelvény, válogatás’ szóból származik. A pásztori környezet itt már csak díszlet, a megszólalók valójában költők, filozófusok. A monologikus formájú IV. ekloga a középkor értelmezésében a megváltó eljövetelét hirdeti, a párbeszédes IX. ekloga a korabeli politikai helyzet értelmezése, a X. ekloga a szerelem mindenhatóságát vallja. A reneszánsz idején Európa-szerte elterjedt a műfaj, amelyet a pásztori költészet, a bukolika, a bukolikus költészet, az idill fogalmaival is jelölnek, a rokokóval azonban véget ér a divatja. A magyar irodalomban a pásztori költészet komoly hatással volt Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály műveire. Radnóti Miklós költészetében válik az ekloga az életmű reprezentatív műfajává, kifejezve a személyes sors, a költői feladat, a társadalmi-politikai helyzet legfontosabb problémáit. A Száll a tavasz…(Előhang az Eclogákhoz…, 1942), valamint az első, a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hetedik és a nyolcadik ecloga a ciklus befejezetlensége ellenére is a világirodalom egyik legnagyobb szabású vállalkozása ebben a műfajban.
Életkép
Az életkép (zsánerkép) a leíró költészet egyik műfaja; olyan, verses vagy prózai líroepikus műalkotás, amelyik a mindennapi élet valamely jellemző alakját, helyzetét, eseményét örökíti meg, néhány fő vonást emelve ki, az egyénítést mellőzve. Az életkép kifejezés eredetileg festészeti műfajt jelölt, innen került át a poétikába. A magyar szakirodalom önálló elnevezéssel is megkülönbözteti jellemképnek nevezett változatát, ahol a jelenet vagy pillanatkép-sorozat előterében egy tipikus egyéniség rajza áll; ez voltaképpen harmadik személyben előadott helyzetdalnak is felfogható. Az életkép műfaja a 18. század második, a 19. század első felében terjedt el Európában, Magyarországon a reformkorban vált népszerűvé az irodalmi népiesség megjelenésével. Ezt jelzi a korszak meghatározó folyóirata, az Életképek már címében is. A műfaj klasszikus példái Petőfi Sándor Egy estém otthon, 1844; A négyökrös szekér, 1845; A magyar nemes, 1845; Arany János A szegény jobbágy, 1847; Családi kör, 1851.
Episztola
Az episztola (görög episztolé ‘küldemény’ szóból) epikolírikus műfaj, valóságos, néven nevezett személyhez írott verses levél, melyet változatos tartalom, hangnem, forma jellemez. A műfaj konvenciói már az antikvitásban kialakulnak; a római irodalomban Horatius a Pisókhoz írt levelében foglalja össze művészi elveit, s az episztolát az utókor Ars poeticaként tartja számon; Ovidius száműzetésében írja a Pontusi leveleket. Különösen népszerű az episztola mint üzenetközvetítő és eszmeterjesztő műfaj egy-egy új ideológia, korszak megjelenésekor, például a humanizmus és a felvilágosodás korában (Kazinczy életművének meghatározó hányadát teszik ki a verses és a prózai levelek). Berzsenyi Dániel az ész mindenhatóságát hirdeti A Pesti Magyar Társasághoz (1815), a nőnevelés fontosságát fogalmazza meg a Dukai Takács Judithoz (1815), a társas életet dicséri a Vitkovics Mihályhoz (1815) címzett episztolájában. Petőfi sokféle tematikájú és hangnemű verses levelet ír; bensőségesség és közvetlenség jellemzi a családi episztolákat (István öcsémhez, 1844); politikai radikalizmusát hirdeti meg a Levél Várady Antalhoz (1846). Levélváltással indul Petőfi és Arany legendás barátsága is (Arany Jánoshoz, 1847). Ady Endre költői hitvallását is tartalmazza a Levél-féle Móricz Zsigmondhoz, 1911. A szerelem megtartó erejéről vall Radnóti a Levél a hitveshez, 1944 című költeményében.
Tájköltészet
A tájköltészet (tájleíró költészet, tájleírás) a leíró költészet egyik műfajcsoportja. Azok a művek tartoznak ide, amelyek nem kizárólag, de meghatározó mértékben az embert körülvevő élő és élettelen természeti környezetet jelenítik meg, beleértve az ember által alkotott épületeket, tárgyakat. A természetleírás része is lehet egy nagyobb műnek, a szoros értelemben vett tájköltészet Európában a felvilágosodás és a romantika szülötte. Ekkor a táj nagyon gyakran érzelmek, hangulatok kifejezésére szolgál. A tájköltészet a 20. században is jelentős, de gyakrabban kapcsolódik más témakörökhöz. A magyar irodalomban a tájköltészet megjelenik Janus Pannonius, Balassi Bálint, Bessenyei György, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Berzsenyi Dániel költészetében, a tematika azonban Petőfi Sándor életművében teljesedik ki (Az alföld, 1844; A csárda romjai, 1845; A Tisza, 1847; A puszta télen, 1848; Kiskunság, 1848). A 20. században megváltozik a tájlíra jellege (Juhász Gyula Tiszai csönd, 1910; József Attila Nyár, 1930; Holt vidék, 1932; Külvárosi éj, 1932; Téli éjszaka, 1933
Testamentum
A testamentum (latin ‘végrendelet’) az egyházi irodalomban a Biblia keresztény kánonjának elnevezése, mely az Istennel kötött szövetségre utal. Irodalmi műfajként valóságos vagy kitalált, gyakran verses végrendelet; egy költő, író szellemi végakaratát tartalmazza, felsorolja életének legfőbb eseményeit, értékeli sorsának alakulását. Hangvétele legtöbbször megrendült, de lehet szatirikus, ironikus is (Villon Nagy Testamentum, 1461).
Forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/mufaj/Atmeneti_mufajok.htm