GYERMEKIRODALOM
(Keszy-Harmath Dániel)
A gyermekirodalom a gyermekek, a komolyabb művek befogadására még éretlen fiatalok számára írt, az ő igényeiket kielégítő szépirodalmi művek összessége. A gyermekirodalom alkalmazott irodalom is.
A kisgyermekek sajátos beszélt nyelve, a helyettesítésen alapuló morfológiai változatok gyakran megjelennek a nem gyermekeknek szánt irodalomban is.
Pl.
Hol volt, hol nem volt, valamikor réges-régen egy mútehén mendegélt az úton, hát aztán ez a mútehén, amint ment, mendegélt, találkozott egy icipici kisfiúval, akit úgy híttak, bibi-baba.
(James Joyce: Ifjúkori önarckép);
Borzas, gondolta Öcsi apa Borzasnak hívja, mérkellett akkora Pityu előtt Bodrizni, ésmérnem mondjameg rendesen, hogy mivan? Cakazértis: Booorzas! – kiáltotta teli tüdővel.
(Vámos Miklós: Zenga zének).
A gyermeknyelv természetéből adódóan alapvetően beszélt nyelv. Az irodalom létrejöttével azonban megszületett írott formája a gyermekirodalom és a gyermeksajtó. Újabban pedig már felhasználható a gyermek anyanyelvi nevelésében a lejegyzett gyermekfolklór, illetve annak „könnyített”, egyszerűsített (népszerűsített) változata, az átírt folklórszöveg (mese) is. Klasszikus példája ennek Benedek Elek vagy Illyés Gyula „nép”mesegyűjteménye.
A hagyományos gyermeklapok némelyike is bulvárosodni kényszerült. A gyermeksajtó leképezi a felnőttsajtót. Nem találunk bennük népmesét, tréfás anekdotát, nyelvi játékot. És csak nagyon kevés szöveget fedeztem föl a legjobb magyar írók, költők munkáiból. Ugyanaz a helyzet, mint a „nagy” médiában. Lehet, hogy arról van szó, hogy a „két kultúra” lassan tényleg véget ér? Az irányzat szerint úgy, hogy a „magas” kultúra kihal. Most azonban még csak azt mondhatom, hogy az igényes gyermeksajtónak óriási nevelő, szocializációs feladata van, illetve lenne. A legnagyobb: a betűk szeretetére, az egyéni fantáziát keltő, ezért a kreativitást szolgáló olvasásra rászoktatni a gyerekeket. Jelezhető, hogy az igényesebb gyermeklapot olvasó gyermekből olvasó ember lesz.
A gyermekirodalomban ugyancsak megvan ez a kettősség. De azért abban az országban, amelyben a mai szülők java része Csukás István, Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Kiss Dénes, Lázár Ervin írásain nevelkedett, még van esély az igényes gyermekirodalom továbbélésére. Nagy örömömre nemrégiben magam is ajánlhattam a kedves olvasóknak egy ifjú apuka, Nyulász Péter remek mondókáskönyvét (Zsubatta). Ebben a kötetben a kedves, nem gügyögő, és sokban a mai életet tükröző versikéket jelekkel látták el. A jelek pedig ezt mutatják: beszédöröm-felkeltő versek, ritmusfejlesztők, mozgással kísérhető versek (diszlexia megelőzésére), mindennapok mondókái, nyelvtörők, nyelvi és szójátékok, tematikus szókincsfejlesztők (diszlexia megelőzésére). „Anyanyelvünket csak együtt…” A szülők és a szerkesztők után nem árt a tanítókat és tanárokat is megszólítani. Ne mellőzzék a nyelvtanórákat! A tudatos anyanyelvi, nyelvi készségek sok más területen búvópatakként térnek vissza: nemcsak az idegennyelv-tanulásban, az illőbb, szabadabb, választékosabb írásbeli és szóbeli megnyilatkozásokban, de akár egyéb, kreativitást igénylő tudásformákban, a logikai-filozófiai műveltségben is. Ne feledjék: a jó kommunikációs készség társadalmi sikert jelent – persze ez természetesen nem csak a magyartanár feladata, de ennek tudatosítása föltétlenül. Még valami: az anyanyelvi készségek tanulása sohasem lehet lezárt folyamat, és nem korlátozódik csak az iskolára. Itt is érvényes az élethosszig való tanulás eszméje. Sokszor szoktam idézni Panek Zoltán mondását, most is ezt teszem: „Anyanyelvünket csak együtt tudhatjuk jól!”
A nyelvi humor mellett a paródia, a pastiche és az irónia alkalmazása is megfigyelhető a gyermeknyelv-antológiákban. A paródia elsősorban egy-egy műformára vagy műfajra és azok szerkezeti elemeire irányul, és a megszokott struktúra megsértésével kizökkentő hatást kíván elérni.
A tündérmese funkcióira irányuló paródiajelleg képezi May Szilvia Dínom-dánom partiszerviz című irodalmi meséjének az alapját, melyben három disznó – felrúgva a mesebeli szerepkörüket – átveszi és alaposan összekeveri a hagyományos mesehősök ételeit. A tündérmesei struktúra parodizálását erősítik a szöveg metafiktív rétegei, melyekben a történet önnön meseiségére reagál (például „Tudni kell, hogy ha egy mesébe kifejezetten nem írta bele az írója, hogy milyen ételek szerepeljenek benne, akkor azt a szereplők választhatták meg, ezért találkozhatsz egyedül ebben a mesében a rebarbara tortával.”). Markó Béla Sárkányebéd című gyermekversében a sárkány szerepkörét parodizálja, amikor a hétfejű, gonosz ellenfél sztereotípiájából a hét szájon át való étkezés problematikájával küzdő, önmaga csapdájába eső szerencsétlen – és egyáltalán nem félelmetes – figurát fabrikál.
Szintén népmese-paródiával találkozunk Parti Nagy Lajos A kalifa és a tűz című aktualizált meséjében, amely egy konkrét népmesét mesél újra mai nyelvre és korra lefordítva. Az átirat megőrzi a népmese szerkezetét, motívumrendszerét; paródiajellege a nyelvi rétegek önkényes keverésében rejlik: a köznyelvi és nyelvjárási elemek mellett olyan nyelvi elemek is beépülnek a szövegbe, amelyek a kortárs tárgykultúrát, gondolkodásmódot, életritmust, technikát tükrözik. Az archaizálásra rájátszó parodisztikus szöveghatást a különböző nyelvi elemek kiszámíthatatlan egymás mellé illesztése képezi. Például: „Egy téli estén ültek a tévé előtt, akkorjában még a régifajta, faszenes tévé járta, nem a plazma, ültek, fűttőzködtek, mártogatták a nyelvüket a nádrumos teába. Egyszer csak azt mondja a kalifa: idefigyelj, cimborám, kutya hideg van odaki.”
A tündérmese műfajának megidézésén túl a választott kötetben a ballada műfaja is előtérbe kerül.
Garaczi László Kúnó, a zöld diómanó című művében balladaparódiával találkozunk, amely Arany János V. Lászlóját idézi meg (a király beteges rettegése, a mérgezés motívuma, baljóslatú sejtetések). Havasi Attila A főszakács és a kilenc kukta balladája című műve egy dajkarímfajtából, az ujjkiolvasó műfajából épít balladát, ahol tragikus zárlat helyett a főhős evésbe öli bánatát. Mészöly Ágnes Ballada az egyszerű kis vacsorákhoz című alkotásában a Villon-féle balladaformát idézi meg – a mű érdekessége, hogy a felnőtt lírai én önironikus hangon beszél. Önirónia járja át Kiss Ottó A tortagyilkos éjszakája című alkotását is, melyben a lírai én a habzsolást követő rosszullét szűrőjén keresztül vet számot falánkságával. Az irónia legmarkánsabban azonban azokban a művekben érvényesül, amelyek a felnőttek alakoskodását kívánják leleplezni: az Apuka, a rossz pálinka és a költészet című gyermekversben az önzés toposzának kifigurázásával találkozunk, a Miért szeretek otthon ebédelni vagy a János bácsi, a spenót és a költészet című alkotások pedig a gyermek–felnőtt időnkénti hamis alá-fölérendeltségi viszonyát és az ebből fakadó tudálékosságot leplezik le.
A pastiche-jelleg az irodalmi mesék azon csoportjában figyelhető meg leginkább, amelyek sajátmesékként vagy ellenmeseként eredeti történetet teremtenek, de valamelyik népmesetípus struktúráját képezik le, illetve írják felül. Ezt láthatjuk A bonbonkirálykisasszony című ellenmesében, amely a tündérmese tradíciójára épít, azonban a boszorkány és a királylány szerepkörét megsértve a hagyományostól eltérő funkciókkal látja el őket; illetve A citromtündér című mesében, amely az eredetmese mintájára alapozza szövegszövését.
Források:
Fazekas Enciklopédia
Balázs Géza: Gyermeknyelv, gyermeksajtó, gyermekirodalom
http://www.forrasfolyoirat.hu/0607/balazs.pdf
Petres Csizmadia Gabriella: A kortárs gyermekirodalmi antológiák posztmodern sajátosságai (tanulmány)