A LEVÉL MŰFAJ
(Keszy-Harmath Dániel)
A levél a megszólító formának mind a lírában, mind az epikában elterjedt műfajcsoportja. Első emlékei az írásbeliség kezdeteiről valók. Köznapi válfaja az élőszavas megnyilatkozást helyettesítő írásos közlés. Ez minden esetben ún. misszilis levél, azaz valóságosan létező címzetthez szól, akihez írója a szöveget el is küldi. Két alfaja közül a magánlevél a baráti-rokoni érintkezés formája. Stílusa (az ún. levélstílus) közvetlen, a köznapi beszéd fordulataihoz igazodik, lazábban komponált, természetességre törekszik. A hivatalos levél intézményekhez, illetve azok vezetőihez szól, a hivatalos tárgyalások hangnemében és témakörében, a hivatalos stílus sajátosságaihoz igazodva íródik. A köznapi levelek általában nem tarthatnak számot a közérdeklődésre, kivéve, ha a régiség vagy a levélíró, illetve a címzett személye történelmi értéket kölcsönöz nekik, s ilyenkor kötetekbe rendezve publikálják őket. A szélesebb nyilvánossághoz szóló, levélformában írt művek közül a nyílt levél a publicisztika műfaja. Írója meghatározott személyt vagy személyeket szólít meg, de mondanivalóját a közvélemény elé akarja tárni, s ezért a sajtóban vagy röpirat formájában publikálja (Kossuth Lajos Cassandra-levél).
Az irodalmi levél szépirodalmi műfaj. Szerzője a levélformát mondanivalója művészi stílusú megjelenítésére használja fel.
A misszilis levél mellett a levél műfajának másik fontos válfaja a fiktív levél, melynek címzettje általában kitalált vagy már elhunyt személy. Gyakran fiktív tárgyról szól, olykor pedig az írója a valóságban nem azonos azzal, akinek nevében ír. A prózai irodalmi levél már az ókori egyiptomi, babiloni, héber és – főként – a görög-latin irodalomban elterjedt volt; nevezetesek Cicero és Plinius ilyen írásai. E hagyományok a középkori udvari irodalomban, majd az újkorban is tovább éltek. A 17-18. században főként a francia irodalomban volt a fiktív levél a vezető műfajok egyike. Egyik legismertebb példája a L. de Guilleragues által egy portugál apáca nevében írt, öt szerelmes levélből álló mű, a Portugál levelek, 1669.
A magyar irodalomban nevezetes Pázmány Péter hitvitázó fiktív levélsorozata, az Öt szép levél, 1609; ill. Mikes Kelemen Törökországi levelek címen ismert, 207 fiktív – „édes nénjéhez” írt – levélből álló gyűjteménye, 1717-1758.
A levél lényegétõl elválaszthatatlan a szerepjátszás, mivel érintkezés csakis úgy lehetséges, ha engedményt teszünk annak, akihez fordulunk. A levél sok vonatkozásban hasonlít a drámai monológhoz, másrészt a közmondáshoz. Az elsõbõl következik, hogy a levélíró mintegy álarcot tart maga elé, s a címzett ezt jól tudja. A második hasonlóság annyit jelent, hogy valamely levél önmagában véve értelmezhetetlen. Csakis annak a helyzetnek a távlatából érthetõ, amely két személy idõben szigorúan meghatározott viszonyától függ. Vannak elõzményei s lehetnek követkeményei. Valami indokolta megírását, és Austin szaknyelvén szólva nem megállapító (constative), hanem végreható (performative) megnyilatkozásnak tekinthetõ. Megfejtése ezért a lehetõ legnehezebb hermeneutikai föladatok közé tartozik. Legtöbb esetben egy párbeszéd töredékéhez hasonlítható, amelyet csakis az egész összefüggésrendszert figyelembe véve lehet értelmezni. Egy levélen nemcsak küldõjének, de címzettjének nyelve is nyomot hagy. Az eszményi kiadás valamely szerzõ által írt levelek mellett a neki küldött válaszokat, sõt a válaszolók másokhoz intézett leveleit is tartalmazná. Az eredmény mintegy olyan levélregényhez hasonlíthatna, amelyben küldõk és címzettek sokféle és szûntelenül változó beszélgetése bontakozik ki. A könyv korszakában ez a cél reménytelenül távolinak bizonyult, de a számítógépek korában talán kevésbé lesz elérhetetlen, s akkor lényegesen többet tudhatunk meg az irodalom történetéről.
Forrás: Fazekas Enciklopédia, Szegedy-Maszák Mihály: Műfajok a kánon peremén: napló és levél