EXPRESSZIONIZMUS
(Petres Katalin)
Az avantgárd (mint ‘előőrs’) által elindított újabb megújulási mozgalom a XX. század első évtizedeiben a XIX. században elindult modernségnek új lendületet adott, és átütő győzelmet aratott. Új irányzatok, az ún. „izmusok” sokasága lépett fel egymás mellett, illetve közvetlenül egymás után; alapelveiket rendszerint nyilatkozatokban, kiáltványokban fogalmazták meg. Egy részükre inkább a tagadás, esetleg a polgárpukkasztás volt a jellemző, mások pedig az új látásmód és új formanyelv kialakítására helyezték a hangsúlyt.
Az avantgárd tevékenysége és jelentősége túllép a művészet határain, minthogy a kultúra egészét, magát a társadalmat is át kívánta alakítani.
Az expresszionizmus az avantgárd egyik legelső és egyik legjelentősebb irányzata. Ez az irányzat az intenzív belső tartalmak kifejezője, „a kiáltás művészete”; a kirobbanó szubjektivitás, elsősorban a kitörő indulat megnyilvánulása. Az expresszionizmus jellemzően politikai tartalmú, a művésziség és a társadalmi valóság közül az utóbbit tekinti meghatározónak. Sajátos feladata a társadalom elesettjeivel való együttérzés kifejezése is.
Elnevezése a latin „expressio” (‘kifejezés’) származéka, ennek megfelelően ez az irányzat az impresszionizmus párja, illetve ellentéte. Meghúzódik ugyan mögötte valamilyen valóságélmény, de az expresszionista mű a reflexiót állítja a középpontba. Az expresszionista művész ellentmondásoktól terhelt, diszharmonikus világban él, ennek gyakori dimenziói: szegénység—gazdagság, életerő—halál, extázis—kétségbeesés, individualitás—szolidaritás, önzés—önfeláldozás, elidegenedettség—társadalom, elnyomottság—szabadságvágy, káosz—rend, törvény—szabadság. A bonyolult tartalmú, ellentmondásos, intenzív tudattartalom és létérzés kifejezésére keresi az expresszionista művész a megfelelő, a gátakat áttörő, újszerű nyelvi formákat.
Az expresszionizmus nem az ábrázoló, hanem a kifejező művészetek egyike, ezért az irodalomban elsősorban a lírában jelentkezik. A szubjektív tartalmak közül főleg az érzelmi és az akarati tényezőket szólaltatja meg. Fő pozitív változatai a himnikus életigenlés, a forradalmiság, az elragadtatás és a diadalérzet. Negatív válfajai pl. a csalódottság, a kétségbeesés, az undor vagy akár az átok.
Az expresszionizmus három szemléleti változata: a konkrét bírálat, a félelem kifejezése, illetve az eszményi világ megálmodása és dicsőítése.
Stíluseszközei az intenzitás, szuggesztivitás szolgálatában álló nyelvi formák; mindenek előtt az igei stílus („igestílus”-nak is nevezik), az ige mellett az indulatszó kitüntetett szerepe, ezzel együtt a felkiáltás és a felszólítás, továbbá az érzéki benyomások jelei, a túlzás, a látomás, a meghökkentő szókapcsolat, a fokozás, a „képözön”, a grammatikai metafora (pl. alkalmi szófajváltás), a megszemélyesítés, a szórendcsere, a szaggatott beszédmód, az erős zeneiség, a hangutánzás, a pátosz, a kötőszók elhagyása (az „aszindeton”) és általában véve a nyelvi forma korlátozott mérvű felszabadítása. A beszédmód alapvetően az ógörög ditüramboszra emlékeztet.
Az expresszionizmus szülőhazája Németország, sőt ezen irányzat művelői elsősorban a német irodalom alakjai, ill. német nyelven alkotó (osztrák, svájci) szerzők.
Az expresszionizmus 1905—1920 között alakul ki, német folyóiratok és könyvkiadók körül.
Drezdában 1905—1913 között működik a Die Brücke (‘a híd’) folyóiratról elnevezett csoport, céljuk (a cím szerint is) a német és a francia modernség összekötése; a vezetőjük Kirchner (Ernst Ludwig, 1880—1938) festő és grafikus. Az irányzat esztétikai alapjait Worringer (Wilhelm, 1881—1965) fogalmazta meg először az Absztrakció és beleérzés c. írásában (Abstraktion und Einfühlung, 1908); szerinte a művészettörténetben a címben jelzett két alapművelet harca folyik.
A második német csoportosulás középpontja a Der Strum (‘a vihar’) című irodalmi folyóirat Berlinben 1910-től, valamint a Die Aktion (‘a tett’) c. folyóirat ugyanitt 1911-től. (Ennek „aktivizmusa” lesz Kassák Lajos legerősebb inspirálója.) Jelentős a berliniek Az emberiség alkonya c. költői antológiája is (Menschheitsdämmerung, 1919), ennek újszerű nyelvi eszköze a puszta felkiáltás.
Münchenben a Der Blaue Reiter csoport működött 1911-től, a nevük az expresszionista festő Kandinszkij itt kiállított képéről származik (A Kék Lovas). Tekintélyes támogatójuk Bécsből Schönberg (Arnold, 1874—1951) zeneszerző, a „dodekafon” irányzat atyja, mellesleg képzőművész.
A vezető német expresszionisták: Benn, Stramm, Trakl és Werfel.
Benn (Gottfried, 1886—1956) német költő, dráma- és esszéíró, mellesleg orvos. Az emberi lét tragikumának mély átérzője, jellegzetes költeménye a Hullaház (Morgue, 1912). A versnyelvet képessé tette a darabokra töredezettség létélményének kifejezésére.
Stramm (August, 1874—1915) drámáiban a szereplők bábfiguraszerű, sematizált alakok, kilátástalanul élik elfojtott életüket. A versei zaklatottságot éreztetnek; rövid sorokban szóösszetételek és egyéni szóalkotások sorakoznak.
Trakl (Georg, 1887—1914) osztrák költő, a szimbolizmustól jutott el — az impresszionizmuson át — az expresszionizmusig. Költeményeiben a spirituális tér új dimenzióit tárja fel: álomszerű víziókat rajzol, színszimbolikát alkalmaz. Világképe misztikus és dekadens.
Werfel (Franz, 1890—1945) osztrák költő és író, a húszas évek első felében a legjelentősebb expresszionista szerző. A humánum következetes szószólója.
Becher (Johannes Robert, 1891—1958) lelkes hangú expresszionista költő és író, az Aktion körének tagja.
Az expresszionisták táborához tartozott még pl. Bahr (Hermann, 1863—1934) osztrák író, Lasker-Schüler (Else, 1869—1945) német költőnő, Stadler (Ernst, 1883—1914) költő és irodalomtörténész, Ball (Hugo, 1886—1927) német, majd svájci költő, Hoddis (Jakob van, 1887—1942) német költő, Lichtenstein (Alfred, 1889—1914) költő és prózaíró, Toller (Ernst, 1893—1939) drámaíró és költő, valamintEdschmid (Kasimir, 1890—1966) prózaíró.
Figyelemre méltó expresszionista prózaíró volt a Döblin (Alfred, 1878—1957), stílusa groteszk. Jelentős alkotása a Berlin Alexanderplatz c. regény (1929), montázstechnikával íródott szociológiai-biológiai mítosz.
Mann (Heinrich, 1871—1950) regényíró és esszéista, Thomas Mann testvérbátyja. Politikailag elkötelezett, baloldali, radikális hangú író és gondolkodó volt. Témavilága: a művészet és az élet, a tett és a szellem kapcsolatai, valamint a társadalmi igazságtalanságok következményei.
Az expresszionista dráma első számú alkotója volt Kaiser (Georg, 1878—1945), művei kiélezett társadalmi ellentéteket ábrázolnak. Világirodalmi jelentőségre azonban nem ő tett szert.
Brecht (Bertolt, 1898—1956) a műfajt világirodalmi hatókörben megújító drámaíró, valamint költő. Expresszionista célzattal lép a pályára, absztrakt és dinamikus színpadképpel, éles kontúrok alkalmazásával; Berlinben a Deutsches Theater rendezője lesz. A mestere itt Reinhardt (Max, 1873—1943), rendező és színészoktató, elmélyült és összehangolt hatásrendszerű előadások létrehozója, valamint Piscator (Erwin, 1893—1966), a politikus, agitatív színház megteremtője. Brechtet dramaturgiájának kialakításában a színpad és az élet közötti különbség tudatosításának célja vezérli, fő módszere az elidegenítő effektusok alkalmazása: hang- és fényhatások, feliratok, különös stílusú dalbetétek és táncok, a színészek semlegesített szövegmondása, valamint narrátor alkalmazása. Darabjait epikum (a cselekmény szerepének megnövekedése) és erős didaktikus jelleg is jellemzi. Kiemelkedő művei: a Háromgarasos opera (Dreigroschenoper, 1928), a Kurázsi mama és gyermekei (Mutter Courage und ihre Kinder, 1939), valamint A szecsuáni jólélek (Der gute Mensch von Sezuan, 1940).
O’Neill (Eugene, 1888—1953) amerikai drámaíró a naturalizmus, a realizmus, a szimbolizmus és végül az expresszionizmus jegyeire támaszkodva alakította ki a modern amerikai drámát. Alaptémája a személyiség tartalmai, az önkeresés és az önfelismerés. Egyik főműve az Amerikai Elektra c. trilógia (Mourning Becomes Elektra, 1931).
A zeneszerző Webern (Anton von, 1883—1945) Trakl és George expresszionista költeményeinek megzenésítésére vállalkozott.
A magyar expresszionizmus Kassák révén azonnali és közvetlen kapcsolatban állt a német alapítókkal, bár maga Kassák kezdetben az avantgárd egészét kívánta képviselni és meghonosítani. A Tett (1915—1916) és a Ma (1916-tól Budapesten, 1920-tól Bécsben) című folyóiratai mégis elsősorban expresszionista tartalmúak voltak, illetve a belőle kifejlődő aktivizmusé.
Ady Endre világképét és verseit a világháború megélése formálja súlyosan drámaivá.
Szabó Dezső (1879—1945) fő alkotása Az elsodort falu (1919), ebben a magyarság sorsáról fest komor tónusú képet. Írásmódját mind a szereplők és a történet ábrázolásában, mind az írói reflexiókban igen erős érzelmi túlfűtöttség határozza meg; stílusa modorosan expresszív.
Móricz Zsigmond realista-naturalista írói világához az expresszionista stílusjegyek is kapcsolódnak.
Déry Tibor fiatalon — Bécsben — Kassák köréhez csatlakozik, az expresszionista stílust is kipróbálja; ilyen tónusú regénye A kéthangú kiáltás (1922).
Babits Mihály az avantgárdból elsősorban az expresszionizmust szólaltatta meg, pl.: Húsvét előtt (1916), ill. a Cigány a siralomházban (1926) c. költeményeiben.
Szabó Lőrinc (1900—1957) műveiben a lázadás és az individualizmus kap erős hangot. Belső világát kíméletlen őszinteséggel tárja fel, az élve önboncolás poétája; a költő a dacos tagadás esztétikumát is kialakítja. Stílusában antikizáló és expresszionista vonások keverednek. Ilyen jellegű verseiből: Kalibán (1923), Mérget! Revolvert! (1926).
Illyés Gyula költői nyelve az expresszionizmusból is merített.
József Attila ifjonti hevületű verseiben (pl. Nem én kiáltok, 1924) szólalt meg expresszionista világlátással és stílussal.
Radnóti Miklós első köteteiben az antik formanyelvet expresszionizmussal és szürrealizmussal ötvözte.
Gelléri Andor Endre „tündéri realizmusában” az idill ellenpontjaként expresszionista elemek is jelentkeznek.
Az expresszionizmus elemei számos más költőnk, írónk műveiben megjelentek, így Petelei István, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Dsida Jenő (1907—1938), Tamkó Sirató Károly, Tamási Áron (1897—1966), Nyirő József(1889—1953) és Lator László (1927—) alkotásaiban is.
http://enciklopedia.fazekas.hu/irodalom/Expresszionizmus.htm
A szó eredete: ‘exprimere’ (latin) = kifejezni
1911-ben H. Walden, német író által alkotott fogalom, mely keletkezése idején az összes modern művészeti irányzat gyűjtőneve volt. Az erősen torzított, tördelt formák a művész belső viharát hordozzák, a művész mintegy kivetíti érzelmeit az ábrázolt motívumba.
„Az expresszionista már nem lát, hanem látomásai vannak.”
(Lotte H. Eisner)
http://www.hotdog.hu/irodalom/fogalmak-a-z-ig/expresszionizmus