Irodalmi Kisokos 34.

SZÜRREALIZMUS
(Petres Katalin)

  „Az ember, ez az örök álmodozó… Drága képzelet, én éppen azt szeretem benned, hogy nem ismersz irgalmat… Hiszek benne, hogy eljön az idő, mikor az álom és a valóság, ez a két, látszatra oly nagyon ellentétes állapot összeolvad valamilyen tökéletes valóságfelettiségben, szuperrealitásban, ha szabad így mondanom… A szürrealizmus bevezet a halálba, ebbe a titkos társaságba…” 
/André Breton: Szürrealista kiáltvány, 1924/

A tárgyi valóság feletti tartalmak megragadását, a létezés rejtélyének megközelítését feladatául vállaló irányzat. A képzelet, az álmok, a látomások és az ösztönök felszabadítására törekszik, elsősorban a képek és a szabad képzettársítások révén.

A szürrealizmus a francia művészetben született meg. Az irányzat nevének (megalkotója Apollinaire volt) francia eredetije: “surréalisme”, azaz ‘realizmus fölöttiség’.

Írásmódja “automatikus”: a szöveg a racionális tudat kikapcsolásával, spontán módon születik, és így mutat rá mélyebb összefüggésekre. Jellemzője a “szimultaneitás” is, továbbá a központozás hiánya, a képvers, a grammatikai szabályok háttérbe szorulása, a különleges szószerkezet és szóösszetétel, valamint a “fekete humor”. A ritmus a háttérbe húzódik, a szövegforma minden jellemzője spontán módon alakul.

A szürrealizmus a rövid, laza szerkezetű szövegformákat kedveli. A modern műfajok közül az abszurd dráma és a tudatfolyam-regény is kapcsolatban áll a szürrealizmussal. A szabad asszociáció és a képszerűség a népköltészetet is a szürrealizmus határára helyezi, nem véletlenül egyesül ez a két kifejezésmód számos nagy alkotó művészetében (pl. Lorca, József Attila). A modern mitológia is szürrealisztikus jelenség (pl. García Márquez).

A XX. század művészeti ága, a film a szürrealista montázstechnikának elsődleges terepe.

A szürrealizmus ihletője Pablo Picasso festő volt. Egyik igen korai előfutára a látomásokat megverselő modern francia költő Lautréamont (Isidore Ducasse, 1846—1870), aki szerint a szép példaszerű megnyilvánulása: egy esernyő és egy varrógép találkozása a műtőasztalon.

Apollinaire (Guillaume, 1880—1918) francia költő volt a szürrealizmus úttörője. Az irányzat nevét már 1906-ban leírta, a Teiresziasz emlői című drámájának műfaji megjelöléseként pedig (Les Mamelles du Tirésias, 1917, ) útjára indította a “surréaliste” szót. A művészet feladatának a teremtést tekintette, a képzelet felszabadítását, az életszeretet kifejezését és erősítését, a titkok megsejtését és feltárását. E célokhoz új költői nyelv kialakítását sürgette. Felhasználta az impresszionizmus eredményeit, de jelentős mértékben fellazította a költői szöveget: a központozás elhagyásával (Szeszek c. kötete, Alcools, 1913), a szabad asszociációk alkalmazásával, az automatizmussal és a szimultanizmussal. A Kalligrammák c. kötetével (Calligrammes, 1918) felelevenítette a képvers több évezredes technikáját. A szimultanista, azaz az egyidejű hatást célzó közlésmóddal a kubizmus (festészeti) irányzatához is közel került.

A szürrealizmus kiáltványa (Manifeste du Surréalisme, 1924) Breton megfogalmazásában készült, ugyanő — társakkal — kutatóirodát is létesített, és második kiáltványt is kibocsátott (Second Manifeste du surréalisme, 1929). A szürrealista mozgalmon belül ekkor már sokféleség alakult ki, a vezetők közül már az 1920-as évtized közepén többen szorosabban kapcsolódtak a politikához (a francia kommunista párthoz).

Breton (André, 1896—1966) költő, 1920—1922 között még a dadaizmus vezéralakja volt, ezután “a szürrealizmus pápája”, az “önműködő írás” kialakítója. Prózavers-kötete — a társszerzője itt Soupault volt — A mágneses mezők (Les Champs magnétiques, 1921), a jelentésükben a formális logika szerint összeegyeztethetetlen kifejezések halmazával. Kiemelkedő alkotása a Szeplőtelen fogantatás c. prózavers-kötete is (L’Immaculée Conception, 1930), ezt Éluard-ral közösen készíti, az “önműködő” írás legteljesebb megvalósításaként. Breton találmánya a “plasztikus vers”: egy tárgyra vésett (titkos) szó vagy kifejezés.

Péret (Benjamin, 1899—1959) költő, az irányzat egyik kezdeményezője; utóbb összeállítja a szürrealista költészet antológiáját.

Aragon (Louis, 1897—1982) realista író. Előbb dadaista költő volt, majd a szürrealizmus egyik atyja lett; az automatikus írással már 1920 körül kísérletezett.

Éluard (Paul, eredeti neve Eugène Grindel, 1895—1952) dadaista, majd szürrealista költő, végül realista alkotó, baloldali politikai irányultsággal.

Cocteau (Jean, 1889—1963) költő, író, filmrendező és festő, romantikus színművet és szürrealista táncjátékot is szerzett. Az emberi szenvedélyek ábrázolója. Kiemelkedő alkotása a Rettenetes gyerekekek (Les Enfants terribles, 1929) c. regény, ennek párja a Rettenetes szülők (Lés Parents terribles, 1938); antik tárgyú darabjai, mítosz-átdolgozásai is sikeresek.

Queneau (Raymond, 1903—1976) szürrealista költő és író, a nyelvi kifejezésformák úttörője. Világhíres műve — már az avantgárd lecsengése után — a Stílusgyakorlatok (Exercises de Style, 1947).

Crevel (René, 1900—1935) költő; az ihlet előidézésére hipnotikus álommal kísérletezett.

Nevesebb francia szürrealista alkotók voltak még: Artaud (Antonin, 1896—1948) költő, színházművész és filmrendező; Baron (Jacques, 1905—1986) és Desnos (Robert, 1900—1945) költők; Michaux (Henri, 1899—1984) költő és festő; Soupault (Philipe, 1897—1990) költő és író. Néhány évre a szürrealistákhoz csatlakozott Prévert (Jacques, 1900—1977) költő, dalszerző és előadó, valamint forgatókönyv-író.

García Lorca (1898—1936) spanyol költő és drámaíró. Témavilága: szenvedélyek és mély fájdalmak, a feudális maradványok személyiségtipró hatása, a négerek és a cigányok kirekesztettsége. A romantikából felújítja a románcot. Stílusában sejtelmesség, játékosság, sűrített drámaiság és a népköltészet elemei keverednek, kiemelkedő eszköze a szürrealista képáradat.

Eliot (Thomas Stearns, 1888—1965) amerikai-angol költő. Imagista, majd költői pályája csúcsán megjelenteti a The Waste Land c. költeményét (A puszta ország, ill. újabb fordításban Átokföldje, 1922), stílusában szürrealista is (expresszionista és konstruktivista jelleg mellett), szabad verses szöveg, a műnemek keverésével, a modern ember világképét fejezi ki.

Thomas (Dylan, 1914—1953) walesi származású angol költő, Joyce művészetének örököse. Szürrealista versekkel 1934-ben jelentkezett. Fő motívumai: születés, szerelem és halál.

A német irodalomból kiemelkedik Arp (Hans, 1887—1966) német és francia nyelven író költő. Ernst is a dadaizmustól ide pártol a szürrealistákhoz.

Faulkner (William, 1897—1962) amerikai író és költő. Dosztojevszkij követője, mély szenvedélyek sorsát és kimeneteit vizsgálja. A valóság és a vízió összekapcsolásával alkot, fiktív amerikai színtéren, állandó szereplőkkel, sűrű atmoszférával, több nézőpontból, felbontva a kronológiai rendet. Kiemelkedő műve: A hang és a téboly (The Sound and the Fury, 1929).

Proust (Marcel, 1871—1922) francia író. Monumentális regénysorozatot ír Az eltűnt idő nyomában főcímmel (À la recherche du temps perdu, a hét rész megjelenései: 1913, 1918, 1920, 1921, 1923, 1925, 1927), ebben főszerephez juttatja az emlékezést, a belső időt. Felbontja az időt síkokra, és köztük a tudat szabad asszociácói révén teremt átmeneteket. A cselekményt másodlagossá fokozza le, a jellemek a szemünk előtt bontakoznak, a mű során a valóságelemeknek csak a külső vonásai módosulnak.

Joyce (James, 1882—1941) ír származású angol író, a tudatfolyam-technika (“stream of consciousness”) első számú képviselője. Az Ulysses c. nagyszabású regénye (1922) az Odüsszeia modern parafrázisa, egyben a XX. századi kisember töredezett világképének tükre. Bolyongást ír le térben (Dublinban) és időben (egyetlen napon), az események és emlékek a tudat tükrében jelennek meg.

Woolf (Virginia Adeline, 1882—1941) angol regényírónő, esszéista és kritikus. Saját nyomdát tartott fenn, és irodalmi társaságot szervezett. Sajátos írásmódja a “körkörös szerkesztés”: a jelen tényeihez és történéseihez a múlt és a jövő eseményeit, valamint a feltételes módot is hozzáfűzte. Egyes szereplői egymás tudatában vagy képzeletében élnek. Elődjének tartotta Dosztojevszkijt, Csehovot, Henry Jamest, Proustot és Joyce-ot. Kiemelkedő műve A világítótorony (To the Lighthouse, 1927).

Gide (André, 1869—1951) francia regény- és drámaíró, valamint esszéista. Morális témákat dolgoz fel, az elbeszélői formák merész felbontója. A történet és az elbeszélő egymásba játszatásával az “új regény” (“nouveau roman”) úttörője.

Kafka (Franz, 1883—1924) német nyelven író cseh elbeszélő, az elidegenedés magas színvonalú ábrázolója. Ábrázolásmódja parabolisztikus, stílusa érzelemmentes és aprólékosan kimunkált, művilága abszurd és groteszk elemekben bővelkedik.

Borges (Jorge Luis, 1899—1986) argentin író és költő, a “mágikus realizmus” megteremtője. Ábrázolás- és kifejezésmódjában az abszurd, a realizmus és az avantgárd (főleg a szürrealizmus) is szerepet kapott.

García Márquez (1928—) kolumbiai elbeszélő. Főműve a Száz év magány (Cien anos de soledad, 1967), egy családregény keretében az emberi kultúra történetét sűríti (az ősitől a modernig), a realitást a szürrealitással egyesíti, a fantáziával és a mitológiával. Az emberi képzelet, akarat itt világteremtő erővel bír. Előadásmódja az ősi népi elbeszélőké és egyben modern szépírói; stílusakrónikaszerű és ugyanakkor meseszerű is.

Vargas Llosa (Mario, 1936—) perui író, világhírű regénye A város és a kutyák (La ciudad y los perros, 1962). Filmszerű vágásokkal ábrázol; csapongó fantáziával és nagy nyelvi leleménnyel ír.

Asturias (Miguel Ángel, 1899—1974) guatemalai író és költő. Főműve a diktatúra természetéről az Elnök úr (El senor presidente, az 1920-as években, megj. 1946), az elnyomottak életét naturalista és szürrealista eszközökkel érzékelteti.

Abe (Kobo, 1924—) japán író és drámaszerző. Témája: az egyén kétségbeesett útkeresése az ellenséges és kiismerhetetlen társadalomban.

A szürrealista színház tagadja a hagyományos műfaji előírásokat, a nézőt a saját asszociációira bízza, és előszeretettel alkalmazza a meglepetést.

Jarry (Alfred, 1873—1907) francia bohém költő és drámaszerző. Az Übü király c. színművét (Ubu roi, 1896) a szürrealisták példának tekintették: az ember eltorzulásának lidércálmát állítja színpadra, tragikomikus eszközökben gazdagon.

Buñuel (Luis, 1900—1983) spanyol szürrealista filmrendező. Az Andalúziai kutya (Un chien Andalou, 1928) c. filmjét — és még másokat is — a festő Salvator Dalíval együtt készíti.

Magyarországon az 1920-as évek végén, az 1930-as évtized elején több fiatal költő kerül közvetlen kapcsolatba a Párizsban az ekkor fénykorát élő francia szürrealizmussal (Illyés Gyula, József Attila, Radnóti Miklós, Tamkó Sirató Károly); a hatás költői formanyelvük alakulásában jelentős tényezőnek minősül.

Illyés Gyula a pályája elején az avantgárd áramlatai között a szürrealista stílust is próbálgatta.

József Attila (1905—1937) költő. A “szép szó”, a művészi kifejezés lehetőségeivel küzdött az emberi teljességért, harcolt a szeretetlenség, az embertelenség, az irracionális eszmék ellen. Gazdag formanyelve a magyar költészet legrégibb hagyományaiból, az avantgárd irányzatok közül elsősorban a szürrealizmusból táplálkozott: világlátásában, villódzó fantáziájában és versnyelvében a szabad képzettársítások főszerepet kapnak. A költői kifejezésmód megújítására törekedett, a művészetet világteremtő erejűnek vallotta. Szürrealista fogantatású művei a “komprimált” versek, pl. a Medáliák (1928). Az elidegenedettség létállapotáról írja a Téli éjszaka (1933) látomásos költeményét. Óda (1933). A tudatállapotokat veszi sorra az Eszmélet (1934) c. költeményében.

Déry Tibor stílusára az avantgárdból a szürrealizmus tette a legnagyobb hatást. Szürrealista regénye az Ébredjetek fel! (1929).

Weöres Sándor (1913—1989) költészetével a modern kultúra válságának feloldására vállalkozik. Látókörében az európai civilizáció hagyományain kívül keleti filozófiák, mitológiák, az ősköltészet is megjelenik. Az avantgárd eszközrendszerét a metafizikai tartalmak megragadására és kifejezésére használja fel.

Nagy László (1925—1978) értékőrző költészetének formanyelvében — a magyar népköltészet és ősi versvilág, valamint a bolgár folklór mellett — az avantgárd, azon belül aszürrealizmus is szerepet kap.

A szürrealizmus alkalmazói között említhetők még pl.: Krúdy Gyula, Kolozsvári Grandpierre Emil (1907—1992), Szentkuthy Miklós (1908—1988), Sőtér István (1913—1988), Sinka István (1897—1969), Juhász Ferenc (1928—), Kormos István (1923—1977), Ágh István (1938—) és Ladik Katalin (1942—).

http://enciklopedia.fazekas.hu/irodalom/Szurrealizmus.htm

. Az emlékezet állandósága című képével kapcsolatban vallotta Salvador Dali:

“A puha órák nem mások, mint az idő és a tér paranoia-kritikai érett, különc és magányos camembert-ei.”

A szürrealista stílus

A francia eredet szóösszetétel ‘valóságon túli’ -t és ‘valóság feletti’ -t egyszerre jelent. Az irodalomban leginkább a lírában jelentkezett (Éluard, Breton) – a két világháború közötti emberi-társadalmi kríziseket a keleti miszticizmus, a bergsonizmus, s főként a freudizmus hatása alatt a ráció elvetésével, az irrealitásnak autentikus valósággá emelésével reagálta le – Breton 1924-ben az első szürrealista kiáltványban a pszichikai automatizmust nyilvánította alapvető alkotómódszernek s ehhez járult a hallucináció, vízió, az álom, a fél éber képzettársítás kultiválása, a groteszk és az abszurd központi fogalommá változtatása. A józan racionalitásra, a világ biztos átláthatóságára, kiszámíthatóságára, tervezhetőségére építő, a hétköznapok esztétikáját szolgáló konstruktivizmussal egy időben jelentkezik a valóság felettit (sur=felett) kereső szürrealizmus. A szót Apollinaire már 1906-ban leírta, majd 1917-ben írt burleszkjét, a Tiresias emlőit nevezte szürrealista drámának. André Breton fogalmazta meg 1924-ben tételeit:

A szürrealizmus a gondolkodás diktátuma az értelem ellenőrzése nélkül, és túl minden esztétikai vagy optikai kérdésen. Azaz: az álmok, sejtelmek, látomások világát fölébe helyezi a valóságnak, hisz az álom mindenhatóságában, a freudi lélekelemzésnek abban a tételében, hagy az álmok igazabb világunkat, őszintébb énünket jelentik.

A szürrealizmus nem szakít az ábrázolással, de annak tárgyát a le nem írható, konkréten nem érzékelhető élményekből, a révületből veszi. Képei tehát reálisak, részletezettek, a belső látás hitelét teremtik meg – de gondolati tartalmuk, jelentésük az irreális világába kalauzol. Ezért hangzik el a szürrealistákkal kapcsolatban oly gyakran a fantasztikus, bizarr jelző. Bergson intuicionizmusa, szubjektivizmusa ott van eszmei hátterében az irányzatnak, de érdekli a paranoia, a hisztéria, a delírium egyaránt. A lírában mindez a kép és szókapcsolatok teljes fölszabadításához, a logika fegyelmét kiiktató automatikus írásmódhoz vezetett. Az ösztön, a rejtelem rögzítésére lett alkalmas a kalligramma (képvers), melyet Apollinaire indított útjára. A montázs, a kollázs, a fekete humor az irodalom mellett a filmben és a festészetben is kifejezőeszközzé vált. Az irányzat elveiből adódóan az alkotók gyakran elvetik a központozást, széttörik a mondatot, viszont szívesen élnek a jelzőbőséggel. A szürrealisták azt tartják legfontosabb feladatuknak, hogy kiszabaduljanak a logikai sémák és kategóriák, az erkölcs és a törvények ketrecéből, sőt érzékszerveik észleleteitől is függetleníteni akarják magukat, minthogy ezek az embert közvetlenül a külvilágnak rendelik alá. Le kell ráznunk – mondják – a racionalizmus logikai bilincseit, a társadalmi és szexuális tilalmak erkölcsi bilincseit, a “jó ízlés” és az “illem” esztétikai bilincseit, egyszóval a lelkiismeret, a kritikai szellem és a nyelv bilincseit, és fejlesztenünk kell fogékonyságunkat a szokatlan és a csodálatos iránt, mert csak így válhatunk képessé, hogy felfogjuk az addig figyelembe nem vett, okkult erők megrendítő jelentkezését a hétköznapok világában. Szerintük az álom érthetetlen sugallatai, a költészet vagy a humor ötletszerű asszociációi, a körülmények különös összetalálkozásai, az előérzetek, az “objektív véletlen” megnyilvánulási formái alkotják azt a köldökzsinórt, amely a csoda világával, gyermekkorunk paradicsomával köt össze bennünket. Ezt a paradicsomot eljátszottuk, amikor eltűrtük, hogy körénk fonódjék a konvenciók és kategóriák hálója, s világunkat átlátszatlan s áthatolhatatlan fallá változtassa, válaszfallá köztünk és a szürreális között.

Paul Eluard: Omló narancs hajad

Omló narancs hajad a világ nagy űrében,
Mély csöndtől súlyos és homályos lomha tükrök
Űrében, hol pucér kezem képed kutatja.

Szíved formája képzeletbeli,
S szerelmed elveszett vágyaimra hasonlít.
Ó, ámbra sóhajok, álmok, tekintetek.

De nem voltál mindig velem. Emlékezetem még ködös
Attól, hogy láttalak, amint jössz s távozol.
Az idő is szavakkal szól, mint a szerelem. ( Rónay György fordítása )

  Magyarországon elsősorban Kassák lapja, a Dokumentum körül csoportosulnak a szürrealista szerzők. A szürrealizmussal indulnak vagy a szürrealizmustól távolodnak el a következő szerzők: Illyés Gyula, Németh Andor, Nádass József, Zelk Zoltán, József Attila, Déry Tibor, Sinkó Ervin, Palasovszky Ödön, Tamkó Sirató Károly, Komor András, Szentkuthy Miklós, Hamvas Béla, Weöres Sándor, Sőtér István, Pán Imre, Mezei Árpád, Határ Győző. A szürrealizmushoz kapcsolható Sinka István “mágikus szürrealizmusa” és Gelléri Andor Endre “tündéri realizmusa” is. A szürrealizmus sem vált a posztszimbolizmus vagy a hivatalosan támogatott kultúrpolitika egyenrangú irányzatává. A szürrealizmus nem hal el az 1930-as évek végén, ez az irányzat közvetít a neoavantgárd felé, de más modern próbálkozások is felhasználják eredményeit és tapasztalatait. A magyar irodalomban az 1940-es évek végén kibontakozik a ún. népi-szürrealizmus, amely szinte napjainkig hatást gyakorol.

PÉLDA  Juhász Ferenc: Virágok hatalma

Ó hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok,
mint a tűnődés gyenge szárnyán kinyílt szerelmes alkonyok,
fogalmak, amik a gyenge, lágy merengés talaján kihajtanak,
csókok, amik a szerelmes ágy fény-foltos falára vetik árnyukat,
édes-gondolatok, amik a gond fém-sajgásából kiszállnak
és illatos-méhüket ölelik szelíd, növényi lepke-szárnyak,
vagytok-e más csillagon is, e földtől köröskörül odább,
a megmérhetetlen messzeség mélyén, a lárva, báb-
csillagok rétjein, idegen holdak króm-habjában fürödve,
lélegző sejtekkel, ragacsos hónaljjal, buján gőzölögve,
hisz ez a föld a nagy tejút egy szélső vérbokra csak,
létével érzi, nem tudja bár a csigolya-húrt, a gerincvonalat,
s ha új csigolya nő az idő farkában, feltűntök-e ott,
mint sápadt, szomorú, nem-vándorolt partra szállt-vándorok?

Összefoglalva a szürrealizmus jellemzői:
– irracionális és irreális asszociációk kedvelése (a szürrealista kiáltványokban a művész bizonyos abban, hogy álmában vagy valamilyen transzba esve a világ lényegével összefüggésbe kerülhet) — az ösztönösség érzékeltetése (a freudizmus tudatalatti fogalmát idézve fel akarják adni a “felettes én” szabályozó szerepét, ehhez az automatizált írást és a gátlások fölszabadítását tartották megfelelő módszernek)
– a képszerűség dominanciája (egyrészt az egytagú metaforák aránya megnő, másrészt előtérbe kerül a szinesztézia (az egylényegű a világ bizonyítéka), harmadrészt öntudatlanul használják az antropomorf képet)
– a montázs és a kollázs jellegzetes alkalmazása

Mivel a művész kerül a középpontba – még ha ragaszkodnak is a mozgalmi rituálékhoz és szabályokhoz, s mert a szürrealista műalkotás elsősorban a képzelet felszabadítása, ezért nincsenek divatos műfajok. Helyettük állandó a kísérlet a hagyományok meghaladására, az ötvöződés megvalósítására.

A legutoljára kibontakozó stílusirányzat nagyobb teret ad az egyéniségnek, mint a többi. A művész a világgal akar eggyé válni, az álom, a mámor a misztika segítségével. Poétikájának a legfontosabb kulcsszava az automatizmus: az alkotás ösztönös, pontosabban az ellenőrzés gátlásait feloldó módja. Legjellemzőbb kifejezőeszközei: a szabad képzettársítás, a szinesztézia és az antropomorfikus látásmód.

https://www.verslista.hu/muveszetek/3stilus/12avantgard/12irod05.htm
Chagall