Irodalmi Kisokos 39.

A MAKÁMA
(Keszy-Harmath Dániel)

A makáma (arabul ‘az állás helye’) arab eredetű rímes prózai műfaj. Az elnevezés eredetileg azokat a törzsi gyűléseket jelentette, amelyeken a hallgatóság állva hallgatja a szónokot. A műfaj 10-11. századi eredetű, többféle elemből tevődött össze, s eleinte furfangos kalandokról szóltak a csattanós történetek; később egyre mívesebbé, kifinomultabbá vált nyelvezetük. A makáma főhőse legtöbbször egy szellemes és gátlástalan kalandor, aki egyik helyről a másikra vándorol. Másik állandó szereplője a narrátor, aki folyton belebotlik a főhősbe, követi és elmeséli történeteit, majd minden egyes makáma végén leleplezi – amire az legtöbbször versben válaszol, összefoglalva a történet tanulságát. Jelesebb képviselői Hamadáni (10. sz.) és Háfiz Ibráhim (19. sz.). Számunkra elsősorban azért figyelemreméltó a műfaj, mert Arany János is kísérletezett vele, s szellemes, szatirikus művet írt A poloska címen, rímes próza alcímmel, 1858. Babits Mihály ‘keresztény makámája’ az Isten kezében, 1913.

Arany János: A poloska

Rímes próza

   Makámát írni – mint Abu-Mohammed Kazim Ben-Ali Ben-Mohammed
Ben-Othman Hariri – nem tréfa dolog; – annyi, mint: repülni
gyalog, – s ki egyszer ebbe fog – nagy veszedelem érheti: – lábát
izibe megütheti, – orrát is betörheti. Mindazonáltal én megkisértem,
– uttörőnek bukni is érdem; – aztán meg nem szabad-e, kérdem –
prózát versben írni – már így ni! – mikor annyi verset írnak
prózában – a két nemes magyar hazában, – de kivált mostanában!

   No tehát a csimaz vagy poloska – legyen lelkesedésem pocka, – a
tárgy legalább nem ócska; – pedig ez is tesz valamit nálunk – hol
annyi az ütött-kopott – nem mondom: lopott – hogy csupa zsibvásárban
járunk. – Aztán hisz tárgyam elég klasszikai: – szúnyog, csimaz
egymásnak vérrokonai, – s ha Virgil az elsőt megénekelte, –
Poloska, jövel te! Van egy, ki millió, – az ő neve légió; —
eredetileg szőke faj, – mint a vaj; – de ha más ég alatt meghonosul,
– mások vérén megpotrohosul: – barnára fajul akkoron – mint a csöpp-
entett… korom. – Világosság élő magzatja – Kánt is megmondhatja[*]
– de szereti a sötétséget – filantrop céljai végett. – Külsejét ami
nézi, – rajta ugyan kevés a vitézi, – arca penészesen úriás, –
termete sem igen daliás, – háta pedig kifelé görbe, – karcsusága
átmegyen a körbe, – noha páncéllal is bír – mint egy kürazir –
evvel azonban nem mellét fedezi, – hátát védelmezi. – Van továbbá
neki jó fegyvere, – csípni, szúrni ugyan tud vele, – hanem amivel
ellenséget űz, – nem annyira fegyver, mint a… bűz. – Egyik erénye
a háziasság, – nincs vériben a zajos vigasság, – nem zavar egykönnyen
rendet, – nem tör csendet; – természete birkai békes, – türelemmel
ékes, – oly józan, oly éber, – mint egy héber. – Éji magányban,
rejtve működik – tíztől circiter ötig, – feláldozza szende nyugalmát
– nem is üt semmi lármát, – virrasztja az emberiség álmát. – Nappal
azonban visszavonul, – (gondolom: ír, tanul,) – önlelkibe mélyed, –
keresi a rejtve levő mélyet – mint egy filozóf. Ah – nincs kerevet,
szófa, – nincs ágynyiladék – vagy falhasadék – oly mélyen magassan
– hova ő be ne hasson, – mit föl ne kutasson. – Különösen tetszik
néki – minden ami régi, – vagyon ahhoz privát gusztusa, – ő annak
született antikvariusa. – Gyönyörködik a müvészetben, – festett
szobában, képkeretben – nagy hajlamot érez rája, – van saját
műiskolája, – s ha eljön az est – ő maga is fest. – Hát még minő
kedélyes! – kivált mikor éhes, – szárnyával arcod gyöngén legyezi
– mialatt véred veszi. – Sohasem ereszkedik nyilt csatába, – ha
kergeted, gyors neki a lába, – eltűnik egy perc alatt – mint villám
s gondolat; – de legott visszatér, – noha engedelmet se kér, –
gallérodba ragad, – s “eszi a nyakad” – aztán megint ill’a –
berek! mint az ügyes guerilla, – meglapul az egész kamarilla. – Túl
szerénység neki nem kenyere, – nem várja, hogy híják szépen: gyere!
– hova egyszer vendégül beférkezik, – onnan ugyan szűrit többé ki
nem teszik. – Egyébiránt nagyvároson született, – lenézi a nomád
életet; – paplan alatt jobb szeret hálni – mint rusticálni. – Hazája
művelt Európa, – szerelmes a civilizációba; – s míg honn marad a
tábor törzse, – mindig elébb nyomul előörse – szárazon úgy, mint vízen
át; – neki találták fel a gőzmasinát: – nyugat felől keletre vándorol,
– békésen hódít, még nem is porol. – Mint polgár: kozmopolita, – ő nem
mondja: “si est vita – non est ita”; – hanem megindul apraja, véne
– hazát keresni ott “ubi bene”. – Bú nélkül hagyja el az ősi lakot, –
és mint madár ha elejt egy fűmagot – dúsan tenyész föl a meddő kopár:
– csimazból is elég egy pár. – Kiválóan ügyes telepedő: – ha egyszer
ráülhet, övé a lepedő, – lepedővel az egész nyoszolya, – aztán a ház
legkisebb zugolya; – pár nap mulva hemzseg a gyarmatos, – ha nem
tetszik, pusztuljon a lakos! – Nincs korlátozva, bizonyos geogr.
fokig, – minden klimát azonnal megszokik, – s ne félj, hogy elszökik!
– nem háborgatja ily könnyelműség, – jelleme a ragaszkodó hűség. –
Bármely idegen elembe’ – teszi magát otthonos kényelembe, – ősi
szokásit el nem hagyja, – vérit soha meg nem tagadja, – nem alkalmazza
senkihez magát: – aki vele van, tűrje a szagát! – Legörömestebb
útfélen tanyáz – hol fogadó van, vagy más efféle ház, – és, mint
jámbor apáink régen – kapva kaptak az új vendégen: – mindenki iránt
megelőző, – vele bételni se’ győző. – Így terjeszti dicső faját,
– viszi a civilizáció zászlaját – őrszemeit előre kitolva; – hátrál
előtte barbárság, bolha, – ez kénytelen el-eblábóni: – “veteres
migrate coloni” – s megújul a világ, ez az ócska, – no tehát: for,
ever, poloska!…

[*] Kant a poloskák szaporodását a világosság befolyásának tulajdonítá;
ezért hálószobája ablaktábláit nappal sohasem engedte fölnyitni.
(Heine) – A. J.