Irodalmi Kisokos 50.

AZ ESSZÉREGÉNY
(Petres Katalin)

Az esszéregény bonyolult intellektuális módszerekkel próbál a valóság mögé hatolni (Thomas Mann A varázshegy, 1924; Doktor Faustus, 1947; Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember, 1930-33). ) (http://enciklopedia.fazekas.hu/mufaj/Regeny.htm)

Esszéregény

Ez a gondolati igény az ábrázolási módszer és a tárgyválasztás különbségei folytán különféle alakzatokban jelenik meg. Egyszerűbb eset – a hagyomány támogatását is ez a típus élvezi – az elbeszélésnek és az esszének az összeszövődése a regényforma keretében. A folyamatosan előrehaladó cselekménymenetet esszébetétek bontják meg: vagy az író “szól bele” magyarázóként az események alakulásába, vagy hősei gondolkodnak el, csapnak össze filozófiai, erkölcsi, politikai kérdésekben. Ez a forma a Varázshegy után egyre szélesebben elterjedt, s mindig tartott valamelyes kapcsolatot azzal a meghatározással, melyet Thomas {41.} Mann adott, midőn azt írta, hogy “a huszadik század első harmadában megnyilvánuló európai lélekállapot és szellemi problematika” regényét kívánta megalkotni. A “lélekállapot és szellemi problematika” közvetlenebb és nyomatékosabb fölfedezését szolgálják az esszébetétek, s ezek a közbeékelések nemcsak megbontják az egyenes vonalú cselekményt, hanem egyúttal szűkítik is annak esztétikai jelentéshordozó körét. Ennek megfelelően a szerkezet is a belsőbb, szellemi-lelki problematika mozgására épül. A regénynek ez a válfaja azonban még szerepet biztosít a régi elbeszélő elemeknek: az intellektuális anyag cselekményen, lélekrajzon szűrődik át, az esszébetét mintegy értelmezően körülvilágítja azt az életdarabot, amelyet az érzékletesen ábrázoló részek magukban foglalnak.

Az elbeszélés folyamatosságát megszakító gondolati betét önmagában még nem eredményezett volna új regénytípust. Az epikába ékelődő elmélkedő részeket a tisztán elbeszélő próza nagy korszakában is föllelhetjük – Fielding és Defoe, Voltaire és Diderot regényeiben. A változást igazában az jelzi, hogy a modern esszéregényben a fölszívódó gondolati anyag a regényvilág teljes átalakulási folyamatát indítja el. A “tartalmi elem” szerepét egyre inkább a regény lényegi mondanivalóját hordozó vagy éppenséggel kifejtő “betét” veszi át. S történjék ez az “átvétel” bármilyen módon: diszkurzív esszé, laza belső monológ, önkényesnek tetsző álomkép formájában, az esszészerű részlet közbeiktatódása a klasszikus epikai környezet esztétikai hatékonyságát csökkenti. E folyamat végső pontján az epikum gyakran másodlagos: a gondolatok közléséhez nélkülözhetetlen mozgató gépezet, azokat a közvetlen valóság elemeivel hitelesítő környezet szerepét tölti be.

Az a paradoxon, hogy a regény igyekszik regényszerűségét megtartani, de bevallott célja már túlmutat a műfaj határain, a legújabb magyar próza világát épp hogy megkísértette. Esszéregényeink szerzői e paradoxon felé legfeljebb ha közelednek, a gondolatok kedvéért az elbeszélésről sem akarnak lemondani.

Németh László regényeiben – így például az Irgalomban – nyomon kísérhető az epikai hitelesség visszaszorulása, de az is jól látható, hogyan küzd az író, hogy hőseinek belső, egyéni fejlődését, a kor emberfaunájának társadalmi “lexikonát” és korának tudásanyagát egyetlen mű boltozata alá préselje. A koncentrikus körökre emlékeztető szerkesztésmód – középpontban a főhős, körülötte táguló körökben a közeli és távoli világ, jelen és múlt – egyesíteni tudja az élményrétegek, megközelítési módok egymástól messze eső szintjeit és eljárásait is. Az életszerű anyagot úgy itatja át eszmével, sőt tanítással, hogy abból a regény elbeszélő anyagának is nyeresége származik. A gondolat életszerűvé válik, emberi alakba, sorsba öltözik, az egyéni történet megtelik az általános – nemzeti és emberi – felé mutató jelentéssel. Németh László regényeiben az esszészerű betétekre is komoly szerep hárul, sőt az Emberi színjáték, Szerdai fogadónap esszéanyaga az epikai mozgást úgyszólván el is fedi. Jellemzőbb azonban, hogy a főhős tudatvilágát, szellemi karakterét, erkölcsi érlelődését – diadalát vagy kudarcát – rajzolja, s ezen át a világot: a társadalmi környezetet, a korhangulatot, az emberi helyzeteket. Mindegyik regénye egyhősű alkotás, s valamilyen módon mindegyikből az író tekintete lát ki a világra, az ő eszméi magyarázzák, értelmezik az eseményeket.

{42.} Kolozsvári Grandpierre Emil az esszéregény egyik megteremtője, a Tegnap (1941) a műfaj egyik karakterisztikus típusa. Tőle távol áll minden prófétáló, életmegváltó szándék – életüdvre nincs receptje, mint Németh Lászlónak. Annál több a gyakorlati javaslata, az életben való boldoguláshoz nélkülözhetetlen tanácsa, melyet a tapasztalat és a tudás együttesen kínál számára. Gyakorlatias gondolkodó lévén, regényeiben az írói szándékkal teljes összhangban helyezkednek el az elemző kisesszék. Még a parlagi Don Juan kalandjait elbeszélő A boldogtalanság művészetében (1959) is. A regény előterében sok humorral és gúnnyal megírt szerelmi bonyodalmak zajlanak; a “háttérből” a valóság szélesebb mezejére nyílik kitekintés: a középosztály és az értelmiség, a kispolgárság és a dzsentri sokféle alakjára, társadalmi jellemzőiket is magukon hordozó egyéneire. A főhős, ez a kedvesen léha Szindbád, nem álomvilágban utazik, az országot járva a társadalom különböző rétegein nyomul át. Ez a szereplő, ellentétben Németh László regényalakjaival, nincs fölruházva azzal az értelemmel és tudatossággal, hogy képes legyen magyarázni a körülötte megmutatkozó világot. Az értelmezés munkája az íróra hárul. Helyenként el is különül a regény egymást támogató két rétege: a szerelmi kalandokat elbeszélő cselekményt fejtegető, elemző részek szakítják meg, melyekben az író – közvetítés nélkül – a környezet, a társadalmi jelleg átvilágítását kísérli meg. Azért nem zavaró ábrázolásnak és esszének ez a váltogatása, mert az író nem kalandozik el az elbeszélésben föltárt eseményektől.

Grandpierre gyakorlatias racionalizmusa elhárít minden “formabontást”, regényének szerkezete logikailag zárt rendszer. Szentkuthy Miklóstól ez a logikai zártság teljességgel idegen. Történelmi és művészregényeiben a “legvégletesebb, legtávolibb és legellentétesebb dolgokat” igyekszik fölidézni, mert az élet – a jelen és a múlt egyaránt – “színes dráma”, telítve a paradoxonok paradoxonával. Ez az “életben mindig minden együtt van” szemlélet érteti meg, hogy regényeiben állandóan váltogatja a nézőpontokat és stílusokat. Csak összetett, a formai szabályosságokat elvető írói módszer képes újrateremteni a valóságos élet összetettségét: kiterjedését, fokozatait, ellentéteit. Meg kell mozgatni tanulságért minden rendelkezésre álló eszközt és adatot: világkrónikát, naplót, irodalmi és képzőművészeti alkotást s mindezt egyesíteni kell a mai tudással, a mai történelmi, lélektani és művészetértelmező ismeretekkel. Ez az anyag- és szemponthalmozás a szerkezet mozaikszerűségéhez vezet: Szentkuthy regényei mint nagy mozaiktáblák jelennek meg előttünk. S ennek megfelelően regényei sokalakosak, szereplői oly rendben váltják egymást a “színes dráma” jeleneteiben, ahogyan ezt az írói történelem- és művészetértelmezés megkívánja. A halmozás, a terjedelmi elnyújtottság még legújabb műveiben is az “epikai nonszensz” képzetét kelti, regényei némelykor csak ürügyei paradoxonokkal telített esszé- és elmélkedéssorozatoknak.

Az esszéregény típusához tartozik Hernádi Gyula Folyosókja, e típusnak egyik módosulása. A Folyosókban az eszmélkedés, a gondolatokat hordozó párbeszéd, elméletek fejtegetése, információk közlése válik nemcsak “tartalommá”, de “formává” is. Hernádi sem ragaszkodik az epikus egyvonalúsághoz; meglehetősen laza, rendszertelen tömegben közli gondolatait, közvetítve ezáltal a mai értelmiségi {43.} rétegekre jellemző életérzést, túlhangsúlyozott szorongásos lelki- és tudatállapotot. A gondolatszikrák valódi súlyát, megbízhatóságát eléggé kétségessé teszi, hogy a regény érzékletes, ábrázoló jelenetsora nem épül össze szervesen a gondolatfolyamattal. Ezért látszik ez a gondolatilag sok témát érintő nagyigényű regény helyenként csináltnak és szerkezetében szétesőnek.

Külön változatot képvisel az önéletrajzi anyagot feldolgozó esszéregény és a regényesített memoár. Az író kilép a háttérből, leveti magáról az elbeszélő inkognitóját, egyes szám első személyben adja elő személyes dolgait, a vele megesett történeteket, és közvetítés nélkül, egyenes beszédben mondja el a világról, életről, koráról, kortársairól szerzett tapasztalatait. Ebben a változatban már az elemző-vitatkozó vagy ironikus értelmezés lesz a regény igazi tárgya; a téma maga az író: gondolatai, tapasztalatai, az életből kiszűrhető és továbbítható tanulságai. Déry Tibor az Ítélet nincsben (1969) kortársaira és korára tekint vissza, halottait idézi maga elé, a tamáshegyi kertben megjelenő szellemalakok az életükben rejlő példázatot mondják el, ezt kísérik az író életösszegező, kétkedéssel átszőtt, ironikus “közbeszólásai”, ilyenek, mint: a “jövőben nem bízom, menetirányunk rossz”. Az őszi kert elégikus-ironikus hangulati keretében fűzi ezt Déry szellemidézése köré, amit csak hangsúlyoznak a halottairól festett portrék. Ezek a portrék egy-egy novellát alkotnak, az kapcsolja össze őket, hogy közben az író személye is megjelenik előttünk életének egy-egy fontos állomásán a huszas évek elejétől napjainkig terjedő időfolyamatban. Illyés Gyula Kháron ladikján (1969) című esszéregénye szintén tartalmaz novella formában írt életrajztöredékeket, és a lazán összefüggő részleteket bölcseleti tartalmú esszék olvasztják egységbe. A Kháron ladikján nem visszafelé tekint az időben, hanem paradox módon – előre; noha az öregedés tüneteivel és a halál kihívásával foglalkozik, körülbelül Epiktétosz szellemében: “Ha lesz, nem leszek, míg leszek, nem lesz.” Témáját a lehető legszabadabban kezeli, ezért is kaphatja a Kháron ladikján felerészben a regény megnevezést. Egyszer egy öreg Balatonmelléki szőlősgazdával folytat eszmecserét, majd francia vendégeivel Lukács Györgynél tett látogatásáról számol be. Az öregedő ember szótévesztéseinek és a halál-filozófiák gondolat-labirintusának rejtelmeiben egyazon buzgalommal merül el. A tihanyi kert éppoly fontos felfedeznivalókat rejt, mint Shakespeare szülővárosa, a szétrombolt cluny-apátság. A halálról elmélkedvén, gondolatait kacagtatóan humoros jelenettel vezeti be. A tárgyat és hangot sűrűn váltogató előadásmódot a gondolatkifejtés és vitatkozás logikája, hevülete irányítja. Mert a Kháron ladikján elsősorban esszé, s megfordítván a helyzetet, a humoros novella, az útibeszámoló szorul vissza a betét szerepére, azzal a célzattal, hogy egy-egy gondolatot világítson meg.

Vas István Nehéz szerelem címen összefoglalt két kötete (A megtalált bizonyosság, 1964, A félbeszakadt nyomozás, 1967) ugyancsak önéletrajzi esszé költővé válásáról és az irodalomban tett első lépéseiről. Történetet beszél el a huszas évektől és ennek az évtizednek a harmincasba átváltó fordulójáról, de a történet elbeszélése értelmező szándékú. Saját életét, helyét, szerepét vázolja föl az időszak magyar irodalmában; mozgalmak, folyóiratok, barátok vonzási és taszítási köreiben. Szellemi önéletrajz tehát, a költői fejlődéstörténet első szakaszának rajza, mesterek, {44.} barátok, kortársak portréival, irodalomtörténeti és költészettani elemzésekkel dúsítva. Ebben a könyvben már hasztalanul próbálnánk az elemző, fejtegető esszé és az ábrázoló széppróza eszközeit elkülöníteni: a Nehéz szerelem igazi esszé, e szabad, kötetlen műfaj legszebb magyar hagyományaihoz kapcsolódik, de közeli rokonságban áll a szépprózával is. Nem a megelevenítés, hanem a megfigyelés és az elemzés képessége fűzi össze vele. Vas István is emlékezik, a múltat igyekszik nyomozásszerű pontossággal újrateremteni, s megvesztegethetetlen megfigyelőként és finom elemzésekkel végzi a múlt feltámasztását, példát adva arra, miként lehet egy kort embereivel együtt adatokból és emberi portrékból visszaidézni.

Az esszéregény változatainak áttekintése azt az észrevételt erősíti meg, amelyről e fejezet bevezetőjéül már szóltunk: nevezetesen, hogy ez a regénytípus életteli ábrázolás és elvont gondolatmenet között próbál újfajta viszonyt teremteni, az esszét a regény szerves részévé avatni, s ez az igény e regényminta mindegyik módosulásában jelentkezik. Ott is, ahol az esszé a “betét” vagy írói “kommentár” szerepét ölti fel (Németh László, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szentkuthy Miklós), ott is, ahol a vitatkozó párbeszédek vagy monológok hordozzák a regény gondolati anyagát (Hernádi Gyula, Szentkuthy Miklós). S beszélhetünk önéletrajzi esszéregényről is (Déry Tibor, Illyés Gyula, Vas István). Végül a teljesség kedvéért az is ide kívánkozik, hogy az esszé a drámaformákba is behatol (Illyés Gyula, Déry Tibor, Gyurkó László oratóriumai), sőt a költészetet is megérinti (Juhász Ferenc prózaversei, ars poetica-vallomásai).

http://mek.niif.hu/02200/02227/html/03/12.html