Ha eljön az idő…
Csak napraforgóvirág a nyár,
a szirmát szél hordja ide-oda,
a Nap féltőn öleli át,
s lásd, követi őt a sok sárga csoda!
Felette az ég üvegkék selyem,
és ő csak tör a fény felé türelmesen…
Benne van a mindenség,
a természet lábnyoma,
nem bánja, hogy rövid a nyár,
és emlékét a szél viszi tova.
A millió csillaggal messze száll,
mint álom csillogó pora,
s egynyári életének
a múlt lesz az otthona.
Napraforgóvirág a nyár,
színek, illatok sora.
Csak a fény felé mindig,
a sötétre soha!
És ha elfut a perc, ami számít,
ha lassul a szív ritmusa,
akkor is:
csak a fény felé mindig,
a sötétre soha!
Napraforgóvirág a nyár,
benne az élet dallama,
halványan ring a messzeségben,
mint megannyi tündöklő csoda.
Jó így az ősz felé menni:
sárgán, csillogón.
Tarka földön illatozni,
míg tányérodból az érett mag kihull.
Csak napraforgóvirág a nyár,
benned hullámzik a jelen,
s az ember, ha eljön az idő,
learat majd könyörtelen…
Veled…
Érzem a forró, nyári csendet,
S a tenger homokját arcomon,
Jó lenne itt maradni végleg,
Élni a pillanat hevének…
De nem lehet… tudom.
Csillogó kék hullámok ívén
Lángol, nevet, éget a nyár, az
Égre festem halovány könnyeimmel
Szívem minden sóhaját.
Kietlen dallam száll a szélben,
Majd csendesen a homokszemekre hull,
Beleszövi magát a végtelen éjbe,
Az áldás kihűlt, nincs bölcs mosoly…
Semmiségből a tükörsima vízen hív egy
Fehér álom fodra ringatón…
A rózsafáról illatot hoz a szél most, és
A sok favirág mind-mind köréje hull.
Selymes, lágy szirom lebeg a légben,
Örökké akarom, hogy tartson a nyár!
Milyen drága kincs az álom,
ha a szív egy rezdülésre vár…
Mikor a lélek fényes, kék szerelmét
Futtatja végig az örvénylő hullámokon.
Ha a part arany homokján a meleg zápor
Csendesen átoson,
Akkor mozdulatlan táj fölött majd
A boldogság ünnepel.
Az élet törékeny vizén titkunk nyugalomra lel.
S nem választhat senki, semmi el, mert
Minket a csend tart most össze, mint
Hallgatag ágakat a fák,
Úgy hajt ki belőlünk a szerelem,
Ahogy belőlük kihajt majd tavasszal
Ezer virág…
Milyen szép ez az érzés,
Csak soha ne múljon el!
Milyen jó, hogy érzem a néma csendet,
S te itt maradsz hozzám örökre közel!
A nyár aranya
Milyen jó egy könnyű, nyári alkonyon
Korhadt fa tövében ülve tűnődni a holnapon!
Milyen jó szálló madarat bámulni lomhán,
Ahogy a meggyfa gyümölcséből lopván
Tovább araszol, s szárnya ringó hullám.
Nézni, ahogy a fűzfa lombját felkapja a szél,
S úgy szállni gondolatban, mint a fény…
Nem kéne meghalni, csak élni, élni még!
Selymes fűben feküdve, gyermekké válni rég.
Ragyogni, szeretni, bízni a reményt,
Kavicsos, hűs tóban jégkéken áradni szét.
Erőt meríteni a tündöklő virág illatából,
Erényt kovácsolni a szív ezer viharából.
Behinteni rózsaszirommal a fájdalom helyét,
áldást találni, ahol a hajnal a lelkekhez ér…
(Áfra Piroska)