Rozsdi cica kalandjai
Vadászat
Vörös bundájú ivartalanított kandúr vagyok. Alig néhány hetes voltam, amikor Papa és Mama elhozott az anyukámtól és örökbe fogadott. Nagyon hamar megkedveltem őket, és – szerintem – ők is belém szerettek.
Első igazi kalandomat – még mindig kiscicaként – a hálószobában éltem át. Képzeljétek el, hogy alig néhány órán belül három! egeret is fogtam. Papa és Mama lélegzet-visszafojtva lesték, hogyan bánok el az egerekkel, és nem győztek csodálni, dicsérni. Ezen a napon meg is alapoztam vadászhírnevemet.
Első barátom Buksi lett. Ő velünk szemben lakik, és igencsak öreg kutya már. Érdekes, hogy mióta felnőttem, már nem barátkozik velem. Lassacskán birtokba vettem az egész környéket, és minden más macskát elüldöztem, amelyik a birodalmamba merészkedett. A környékbeli egereket rettegésben tartottam. Nem győztek menekülni előlem, többnyire sikertelenül.
Egyik napon egy rigót fogtam. Berohantam vele a nappaliba, ott elengedtem, hogy – mint az egérrel – hajkurászhassam, mielőtt megenném. Rémülten szökdösött előlem, de én mindig elkaptam. Mama leste, mit kezdek a rigóval, és láttam rajta, hogy sajnálja a madarat, de azért nagyon büszke rám, amiért ilyen ügyes vagyok. Aztán – legnagyobb bosszúságomra – a rigóm beiszkolt a konvektor alá. Hiába próbáltam kipiszkálni, sehogy sem fértem hozzá. Kérőn néztem Mamára, ő pedig azonnal megértette, hogy a segítségére van szükségem. Fogott egy hosszú botot, és kisodorta nekem a madarat a konvektor alól. Ezután még nagyobb hévvel vetettem rá magam, de ismét meglépett előlem. Kimenekült az előszobába, és ott úgy elbújt, hogy sehogyan sem fértem hozzá. Ismét Mama segítségét kértem. Ő megfogta a rigómat, és kidobta az udvarra. Úgy látszik, megunta a közös vadászatot.
A tollak és pihék belepték a nappalit. Mama bosszankodott, mert jó hosszú időbe telt, mire össze tudta takarítani.
Mama
Hajnalban – szokás szerint – felébredtem, és rájöttem, hogy éhes vagyok. Kimentem a nappaliba, hát látom, hogy alig csörög valami a tányérkámban.
Berohantam a hálószobába. Mama persze aludt, mint a bunda!
Ez tűrhetetlen! Azonnal ki kell ugrasztanom az ágyból! Körülnéztem, hogy mit tehetnék, és látom: a lába kikandikál a paplan alól. Kicsit megpiszkálom: semmi. Nem volt más hátra, meg kellett harapdálnom! És tudjátok, mit csinált? Berántotta a lábát a paplan alá! Megpróbáltam kikotorni, de sehogy sem sikerült.
Hohó! Nem úgy van az! Felkelni, Mama! Felugrottam az éjjeliszekrényre, szétnéztem, mit lehetne lesodorni. Kicsit megpofozgattam a gyógyszerét, a szemüvegét. Ez bevált. Mama kikászálódott az ágyból. Kivezettem a nappaliba, és megálltam a tányérkámnál, hogy tudja, mit akarok. Mondjuk volt benne egy kevés zörgő, de én szeretem, ha legalább félig van a tányérkám, nehogy éhes maradjak. Mama öntött hozzá, és én nekiláttam.
Közben észrevettem, hogy Mama bement a fürdőszobába. Gyorsan utána futottam, és megálltam a vizes tálamnál. Naná, hogy rögtön tudta, mit akarok! Hát nem jól beidomítottam? Fölvette a tálamat, hogy vizet adjon, aztán visszarakta a zuhanytálcába. Már éppen neki akartam esni, hogy jól leigyam magam, de valami nem stimmelt! Még a szaga sem olyan volt, mint a friss víznek. Felnéztem Mamára és láttam, hogy bűntudattal les rám. Aztán rájöttem ám, mi történt! Nem öntötte ki a vizemet, csak rátöltött, azt hitte, be tud csapni. Elég volt csak egyet nyávognom neki, azonnal kicserélte.
Hát ez történt tegnap reggel. Majd mesélek még nektek Papáról is, de most szundítok egyet, mert elpilledtem.
Papa
Papa a pajtásom, a játszótársam, a cinkosom – a minden. Soha, semmit nem tilt meg nekem, állandóan a kedvemet lesi. Rajta vagy mellette alszom, dögönyözöm, amikor Mama masszírozza, és őt is takarítom, miután én már megmosakodtam. Amikor Mama rám szól, mert felugrok az asztalra, akkor Papa ölbe vesz, és magyaráz: “Tudod, Cicókám, hogy nem szabad az asztalra menni, mert Mama haragszik érte.” Én “értelmesen” nézek rá, és meg van győződve arról, hogy pontosan tudom, miről beszél. Nagyon szeret engem, még kaput is vágott nekem a nagykapun, hogy ne kelljen átmásznom a kerítésen, ha ki akarok menni az utcára. Két ajtót is készített, egyet a bejáratnál, egy másikat pedig a nappaliba, hogy akkor is tudjak ki-be járni, ha ők nincsenek itthon.
Rozsdi nálunk a “világ közepe”. Amikor még konzervet kapott, egyik alkalommal nem ízlett neki, és akkor felbiztattam Papát, tegyen úgy, mintha ő akarná megenni. Felvette a tányérkáját és úgy kezdett csámcsogni, mintha nagyon ízlene neki. Rozsdi döbbenten nézte, ahogyan Papa az ő kajáját falja. Azonnal rávetette magát, és szinte pillanatok alatt bekapta az egészet.
Amikor kimegyünk a kertbe locsolni, természetesen Rozsdi is ott van, és lesi, mit csinálunk. Ha “véletlenül” is kap a vízből, nem ijed meg, nem fut el, csak éppen arrébb szökken egy kissé, és tovább bámulja, mit csinálunk. Gyomlálni nehezen lehet tőle, mert ráfekszik a gazra vagy ő is kaparja, mintha ki akarná szedni.
(Balogh Veronika)