A jegyző
„Szentkirályi Alexandra az RTL Híradó kérdésére azt is mondta, aki azért nem tud regisztrálni, mert nincs internete, az kérjen segítséget a helyi jegyzőtől.”
…egy hideg januári kedden Kukuriküllő Polgármesteri Hivatalában…
– Jó napot, Pista bácsi! Ezer éve nem láttam… Miben segíthetek?
– Üdvözlöm, Jóska fiam! Vagyis elnézését kérem… szólítsam Jegyző Úrnak?
– Ne vicceljen már, Pista bácsi, hisz kiskorom óta ismer, egyébként is még csak 23 éves vagyok…
– Köszönöm, fiam! Ezért gyüttem, mer mondta a tévé, hogy lehet regisztrálni vagy micsodát erre a francos vírusos nyavalyára… De hát én nem is értek ehhez, meg valami net vagy mi a csuda kéne hozzá… nálunk meg még a vizet is a lajtos kocsibul hozzuk minden reggel az utcáról… De az oltás az kéne… azt mondják a tévében, hogy az jó.
– És miért hozzám jött ezzel, Pista bácsi, mért nem a körzeti orvoshoz?
– De hát a tévében mondták, hogy a jegyzőhöz kell gyünni, mert annak van ilyen micsodája hozzá, és segít.
– Hmmmm… már megint azt hiszik ezek ott fent, hogy semmi más dolga a jegyzőknek… de tudja mit, Pista bá? Szívesen segítek magának, cirka 5 perc alatt meg is leszünk vele… Látom, a TAJ-kártyáját elhozta, remek! Mi az e-mail címe?
– Hogy micsodám micsoda? Ne viccelj már velem, fiam, nincsenek nekem ilyen flancos izéim!
– Értem… akkor olyan 20 perc az egész…
– Mennyiiiiii?????
– Tudja, Pista bá, minden e-mail címről csak egy főt lehet regisztrálni… tehát előbb felmegyek a netre, és regisztrálok Pista bácsinak egy gmail-es mail címet, majd nyitok a gépen egy Excel táblázatot, ahova szépen beírjuk Pista bácsi nevét, pontos lakcímét, a regisztrált e-mail címét és a hozzá tartozó jelszót, valamint a TAJ-számát, hogy később is meglegyen minden adat, hiszen az oltás helyéről és időpontjáról is e-mailen jön majd az értesítés. Mivel Pista bának nincs számítógépje és okostelefonja se, ezért én majd kétnaponta ránézek erre a mailre, hogy aztán ha megjön az időpont, szólni tudjak Pista bácsinak.
– Bár a felét se értem annak, amit mondtál fiam, de nagyon rendes dolog ez tőled! És ha ez megvan, már mehetek is haza?
– Ááááá, még nem… Ezután megnyitjuk itt a gépen a Word-öt, megkeresem azt az adatvédelmi nyilatkozat sablont… Tudja, mostanában nagyon megszigorították ám azt, hogy milyen adatokat őrizhetünk az emberekről… Azt szépen kitöltjük Pista bácsi adataival, kinyomtatjuk a 4 oldalt 3-3 pld.-ban, majd Pista bá figyelmesen elolvassa, hogy van-e benne hiba, majd aláírja, és ezek után megyünk fel a vakcina.gov.hu oldalra és regisztráljuk Pista bát az oltásra. Ezután lehet majd hazamenni.
– Öööööö, ne idegesíts mááá, a 4 elemit is alig tudtam elvégezni…
– Khmmm… elég lesz, ha ugyanúgy, ahogy a személyi igazolványában van, egy X-et rajzol oda…
– Hát mért nem ezzel kezdted, édes fiam?!
– …na közben meg is vagyok vele… ide, ahol az ujjam van, tessék rajzolni azt az X-et… igen, mind a három pld.-ra… Szuper! Köszönöm! Még két perc, és már készen is leszünk…
– Köszönöm, fiam! Már kiskorodban is nagyon figyelmes és udvarias gyereknek nevelt édesanyád!
– Isten áldja, Pista bácsi! Most már ne izguljon, amint megjön az értesítés, rögtön jelentkezem! Ezt a kis időt már hamar ki lehet bírni!
Pista bácsi boldogan indul hazafelé. Útközben megáll egy kisfröccsre a helyi vendéglátóipari egységben, és lelkesen meséli mindenkinek, hogy milyen rendes gyerek ez a Jóska gyerek – az új jegyző –, milyen segítőkész volt ebben a vírusos regisztrálásban… Mert hát ugye a tévé azt mondta, az kellene mindenkinek…
Csütörtökön a jegyző a fogadóórájára a szokásos 11 órás időpontban érkezik. A hivatal ajtaján belépve egy pillanatra visszahőkölt a látványtól. A picike kis 3×3 méteres előtér zsúfolásig tele emberekkel. A vírushelyzet miatt előírt másfél méteres távolságot semmibe véve mintegy 25 fő szorongott az előtérben, éppen az érkezési sorrendet vitatva egymással…
Gyorsan elővette a maszkját a zsebéből, felrakta, majd besietett az irodájába. Eresztett magának egy nagy pohár hideg vizet, majd íróasztalának fiókjából elővette a szokásos vérnyomáscsökkentő tablettáját is. Fiatalkora ellenére hamar szüksége lett ezekre a pirulákra a stresszes munkája miatt. Miután lenyelte a tablettát, újra benyúlt a fiókba. Elővett még egy nyugtatót is – úgy érezte, jobb, ha beveszi azt is…
Sorba hívta be a kinn várakozókat. Kiderül, hogy – Pista bácsinak hála… – mindenki az oltással kapcsolatos regisztrációban kérte aznap a segítségét. Kis szegényes falu volt, sehol nem volt net, néhol villany se… viszont a rádiót vagy a tévét hallgatva mindenki be akarta oltatni magát a Covid ellen.
…késő este lett, mire elfogytak a várakozók… ő lelkesen – nem törődve azzal, hogy csak másfél órás a fogadóideje – regisztrálta a jelentkezőket, nyitott meg új és újabb e-mail címeket, nyomtatott ki temérdek adatvédelmi nyilatkozatot… Fontosnak érezte magát, hogy ennyi embernek segíthet egy ennyire fontos dologban. Este hét óra is elmúlt, mire a koromsötétben fáradtan hazaindult.
Az elkövetkező két hét se bizonyult könnyebbnek… mindkét heti fogadónapján teltház volt a kis váróban. A fennmaradó munkanapokon pedig szinte minden idejét elvitte az, hogy a regisztrált e-mail címeket megnyissa, megnézze, érkezett-e már valakinek rá üzenet, mehet-e végre valaki oltásra.
…amikor a Vírusinfón bemondták azt, hogy példás módon egy apró kis falu mind a 173 lakosa regisztrált a védőoltásra, nagy büszkeség öntötte el a lelkét.
Az elkövetkező 5 hónap monoton egyhangúságban telt el, bár szinte észre se vette, olyan gyorsnak tűnt számára… Néha hallott egy-egy pletykát arról, hogy Feri bácsit az unokái bevitték a 230 km-re fekvő kórházba, vagy hogy Teca néni háza előtt a múlt héten mentőautót láttak… de ezekre alig figyelt fel. A fogadóóráira se jött el senki az utóbbi másfél hónapban, de hát a vírus megjelenése előtt se nagyon tolongtak ezen a falusiak.
Közben a helyzet országosan romlott, ismét száz felett volt a napi elhunytak száma… egyre szigorúbbak lettek a szabályok, már szinte ki se lehetett menni az utcára…
Arra ugyan felkapta a fejét, mikor minap a helyi kisboltba belépve az ajtó fölött egy fekete zászlót látott, de a csinos eladólány látványa hamar feledtette vele ezt a kellemetlen látványt.
Rendszeresen bement a hivatalba, 2-3 naponta megnyitotta az általa regisztrált 173 db mailcímet, és várta a nagyon fontos értesítést az oltások időpontjáról… – de nem történt semmi.
…július közepe volt, az utcán 36 fok volt árnyékban… Jóska sietve haladt a kihalt falusi utcán, mielőbb be akart érni a légkondival felszerelt hűsebb irodájába. Első dolga volt, hogy kinyissa a hűtőt és kivegyen egy jeges ásványvizet, hogy bekaphassa szokásos gyógyszerét… – bár erre az utóbbi időben szinte semmi szüksége nem volt. Bekapcsolta a gépét, megnézte a neten a friss híreket, majd rutinszerűen elkezdte megnyitogatni a szokásos e-mail címeket. Már az első cím megnyitása után felhördült, és meredten nézte a képernyőt: 1 beérkező e-mailje van – olvasta meglepetten. Ránézett a címre… – ez Pista bácsi címe volt. Gyorsan megnézte a levél tartalmát… IGEN! EZT a levelet várták már hónapok óta! Milyen boldog lesz Pista bá, mikor elolvassa! Gyorsan odalépett a nyomtatóhoz. Remegő kézzel kivette belőle a hónapok óta nem használt és beszáradt tintapatront. Odalépett a szekrényhez, és kivett belőle egy új, becsomagolt egységet. Lassan kibontotta, és óvatosan belehelyezte a nyomtatóba. Lelkesen nyomta meg a nyomtatás gombot, és a papír az oltási időponttal máris a kezében volt.
– Ezt mielőbb fel kell adni – mondta magában, és elkezdett boríték után kutatni az irodában. Szerencsére hamar eszébe jutott, hogy a múlt évi választások után maradt vagy kétszáz borítékjuk, amit az íróasztalának bal oldali részébe tett el. Elővette kedvenc tollát, megnyitotta a gépén lévő Excel táblázatot, majd szép komótosan megcímezte a borítékot Pista bácsinak.
Elégedetten dőlt hátra… milyen örömet fog okozni ez a levél! És ő segíthetett ebben!
Pár perc után bevillant neki valami… – eszméletlen gyorsasággal kezdte el megnyitogatni a másik 172 címet is. IGEN! Jól sejtette – mindenkinek megjött az értesítés végre!
Félrelökve a megmaradt vizét munkához látott. Minden e-mailt kinyomtatott, borítékba tett és gondosan megcímzett… telefonálni értelmetlen lett volna bárkinek is a hírről, hisz jó, ha 5 embernek volt telefonja a faluban. Csak töltötte a papírt a nyomtatóba, és borítékolt… és borítékolt…
Nem tudni, mikor dőlt az íróasztalára, ahol végül elaludt…
Másnap korán ébredt… fáradtnak és büdösnek érezte magát… – elég nehezen fogta fel, hogy nem otthon, hanem az irodájában van. Odabotorkált a rezsóhoz, és gyorsan feltette a négyszemélyes kávéfőzőbe a vizet, és lefőzött magának egy nagy adag kávét. Szép lassan elkezdte kortyolni… Már a második pohárnál tartott, mikor lassan derengeni kezdett neki az előző nap… IGEN, a levelek! Hirtelen felugrott, a kávé kis híján a kezére ömlött… Meglátta a földön a sok borítékot, amik akkor eshettek le, mikor ő ráborulva az asztalra elaludt – megnyugodott.
FELÉBREDT!
Nem törődve a szokásos vérnyomáscsökkentőjével, megitta inkább a harmadik adag kávéját is. Elvégre FONTOS dolga van!
Megkereste azt az óriásszatyrot, amit hónapokkal ezelőtt Évi néni véletlenül nála felejtett, mikor valami földügy kapcsán nála járt, és belerakta szépen a 173 db megcímzett borítékot. A gyűrött és izzadt inge fölé felhúzta zakóját, felhörpintette a negyedik kávéját, majd sietve – irodáját be se zárva – nekivágott a 36 fokos utcának. Szerencsére a posta közel volt. A bejáratánál egy pillanatra megállt… – olyan kosz és pókhálóhalom fogadta, mintha hónapok óta nem járt volna ott senki. Az ajtón rács volt, és be volt zárva. Jóska idegesen az órájára nézett. Tíz óra múlt… a postának már két órája nyitva kellene lennie… – értetlenül nézett körül. Senkivel nem találkozott a tekintete.
Idegesen elkezdett toporogni, miközben megpróbálta eldönteni, mit tegyen. Döntött: életbevágóan fontosak a nála lévő levelek! Majd ő kiviszi mindenkinek! Belekotort a szatyorba, és kivett kb. egy tucatot belőle. Az első levél Pista bácsinak szólt. Jóska sóhajtott egy nagyot, ezt kedvező jelnek vette. Elindult Pista bácsi háza felé…
…Az idő szaladt, Jóska ment egyik címről a másikra… – de megdöbbenésére sehol nem nyitottak neki ajtót, az utcakapuk is zárva maradtak előtte, senkinek nem tudta kézbesíteni a nagyon fontos levelet.
Az 55. cím környékén Jóska egyre inkább zilálva vette a levegőt, kimerülten megállt, és zakója jobb zsebe felé kezdett kapkodni a kezével. Nagy nehezen kivette belőle a vészhelyzet esetére magánál tartott, nyelv alatt olvadó kis tablettát… – megkönnyebbült, mikor sikerült a szájába tennie.
A kerítésnek dőlve pihent egy kicsit. Nagyon fáradtnak érezte magát. Lassan megnyugodott, nézte a szatyorban lévő rengeteg levelet… – neki dolga van! Fontos! Az egész falu rá vár! Lassan elindult újra…
Valahol a 70. sikertelen zörgés, dörömbölés, kiabálás környékén hirtelen megbotlott a saját lábában. Elzuhant az úton… a szatyor felrepült a levegőbe, majd a több mint száz levél lassan szanaszét szóródott Jóska körül.
Jóska még meg tudta nyomni az állandóan a kezében lévő okostelefonja képernyőjén a 112-es Életmentő applikáció gombját… – de a mentők visszahívására már nem felelt.
Pont dél volt… egy bekapcsolva felejtett rádió hangja szűrődött ki a csendes utcára: A pontos idő 12 óra. Kiemelt híreink következnek. Magyarország óriási sikereket ért el a koronavírus oltásának regisztrációjában. Hamarosan megkezdődnek az oltások…
A jegyzőt egy hét múlva temették el – egyedül a pap jelenlétében – egy közeli kis falu csendes temetőjében. Aznap a Szabad Európa Hírportálon egy aprócska kis cikk volt olvasható egy faluról, ahol 5 hónap alatt 173-an haltak meg, miközben oltásra vártak.
(Baranyai Attila (Anisse))