MMXIX
I.
A szél szétvágta a derengő hajnali, nehéz ködöt,
a messze jövő napsugaraktól volt falum aranyba öltözött;
hajtani kezdték a település megritkult csordáját,
lassan, egyesével eltűntek a bokrosodó legelőn,
csak énnekem jelentenek még kisebb varázst.
Minduntalan szeretném rázárni az ajtót a múltra,
az akkori időben megtörtént elrontott pillanatokra,
ám a megélt mai napok örökösen csak azt hajtják,
nagy mellekkel ne élj soha, így elkerül az ördögi hajsza.
Bátortalanul kászálódok ki agyonizzadt matracágyamból,
mert minden megélt napomra elkísér az örökös fájdalom,
s mert nem rettenek fel már sohasem fakószín reggelente,
amikor újra, mindig csak volt szeretteimmel álmodom.
Közben jégeralsóba bújik a sosem kért-húzott országhatár,
Isten kezével rajzolok rá áramtalan, tüskementes határt,
ahol nem lesz fegyveres katona, idegen szó, idegen mondat,
ahol a madarak szeretettel csivitelik az anyaszót, a magyart.
II.
Rajzolok barátságos templomot, gyerekzsivajos óvodát,
bölcsességre, hazaszeretetre nevelő sok magyar iskolát;
régebben megtanultam felfesteni Istenünk nemes jóságát,
aki felettünk, mellettünk, bennünk él, jelen van egyaránt.
Bárkinek tudnék rajzolni szebbet, festeni is csodást,
amíg magam butítom sok fióknak írt verssel csupán;
a kisdobronyi imaház igéző tornyát mióta nem látom,
beletörik felidézésébe soha nem hordott szűz bicskám.
Amikor tizenegyre lapot húztam,
többször feldobott a kihúzott ász;
sajátnak érzett utamhoz sokszor hozzávetettek,
naivan többen is újra és újra csak megvezettek,
Stüszi vadászként alamizsnával néha megetettek,
így a szerencse morzsái eléggé messze elkerültek.
III.
Élénkpirosban álmodoznak falum cseréptetős házai,
mélyzöldben reszketnek öreg temetőm égig érő fenyői,
falut s mindent szerte tiszta fehér gyolcslepel borít,
ottjártamkor is mellemben állandó gombóc szorít.
Kicsikart háborúkban odaveszettek névsora gránitlapon
büszkén áll új talapzatán az aggá vált, betelt temetőben,
közben a még élő magyarok elmondják utolsó imáikat,
s az otthon maradottak és az elszármazottak örökkön
örökké megőrzik az elhunytak legtitkosabb álmait –
az anyaországhoz való visszacsatolást unokáiknak.
(Bernáth Csaba)