Nosztalgia
/egy ötvenes rigolyái/
Régóta várok arra az utolsó pillanatra,
hogy elmondhassam neked, már nem szeretlek,
ahogyan a felhő zokog, erőtlenedik a szél,
úgy esek össze az ígéretek göröngyös földjén.
Nem te, nem én vagyok mindenben a hibás,
egyszerűen úgy éltük együtt megszokott életünket,
elsétáltunk egymás gondjai mellett sokszor akaratlanul,
cserzett bőrünk már a kéretlen égető naptól sem barnul.
Berzsenyis tavaszom immár itt hagyott mogorván szótlanul,
elillant kamasz naivságom, s a szép lányok biz óhatatlanul;
csuda asszonyokká érett, tavaszom üdvöskéi, ma ne várjatok,
elengedtetek egykor engem csók nélkül, ma másnak adjátok.
Zokog a felhő, körbeér a megvetett ég pereme,
nyöszörög a kies horizont, magából okádja a szivárványt;
régi elégiák bűvölői – Szécsi, Latinovits vagy Máté Péterek,
titeket mindig a zárt ajtón is rögvest örömmel beengedlek.
Mégis elkoptak örökre a színek unott napjaimból,
álmaim legalább újra sugároznak, sőt megizzasztanak;
az öreg Nap is ráébred gondjai közt szerencsémre,
átvirrasztja kedvemre a szerelem nélkül boldogultakat.
(Bernáth Csaba)