Karácsonykor
Harisnya-álmok
kúsznak takarómra,
bokámig fut szeretőm
ébenhosszú, selyem haja.
Álmomban az angyal,
ki repülni tanítgat,
szuperszonikus aláhullással
szívem dobbanására tapad.
Karácsonykor szürke-fehérsége
fekszik egybevarrt takarónkon,
Ő tavaszról, rügyről, virágról –
én szerelem-magzatról álmodom.
Így, karácsonykor…
Szomorú karácsony
szálkás pihét terít az ég
ezt érdemli az emberiség
a remény végét járom én
őseim csontjaival álmodok
gyötrelemtől súlyos éjszakát
titkos vágyaim jó éjszakát
kell még egy csók egy hitvesi csók
nélküle nem leszek világnak árvája
csak elkókadt virágnak virága
tévútra tévedtem balgaságomban
nem volt ki irányítson fiatalságomban
most pedig késő vágy gyötri napjaim
nincs minek örülni a pillanatban
nem vagyok részese buja kalandnak
idegsejtjeim sok százezrével pusztulnak
csobbanatlan víztükörben
nem mosakodhattam
verőfényes napokon
nem napozhattam
palántanevelő esőben
fedetlenül nem ázhattam
egymást érő ünnepeken
vígan nem dalolhattam
kedvenc slágereim hallatán
recés torkom nem koptathattam
kedvenc verseim csörtéjét
sohasem hallgathattam
drága édesanyámat követte
legjobb elvbarátom Imre
régi teljes víg kedélyem
ezután senki se keresse
ah nem sorolom tovább
de hol az ég hol a hold
hol van a tiszta tekintet
s hol a mondatvégi pont
hol a jeled homlokomra
hol a szárnyad árnyékomra
hol a fényed vakságomra
boríts békét haragomra
édes jó Istenem 2020
szomorú karácsonyakor
Hosszú, haj
Haj, de nem is tudom, mit beszélek! Akkoriban azonban még tél volt a tél, nyár a nyár,
Kora tavasszal a kanálisok vize hívogatóan csábított fürdőzésre, az ősz pedig nem volt olyan hosszú, mint manapság; learatta a nyár babérjait, elvermelte kincseit, kipréselte szőlőfürtjeit.
Nekem már ekkor, tizenöt évesen tetszett a hosszú haj, én is próbáltam viselni, lázadó tinédzserként, egyes tanárok nem kis rökönyödésére, bosszantására.
Történt egyszer, úgy december elején, amikor már rég leesett az első hó, 1982-t írtunk, bált szerveztek a szomszéd faluban. Elég elzárt közösség és község révén, ápolta ősi palóc nyelvét bőszen, kevés falumbéli fiú merészelt át az alig 2 kilométerre lévő kultúrházba, a csaknem hatezres nagyközségbe. Engem is csak azért nem pofoztak fel, vertek meg, szúrtak meg bicskával, mivel a helyi futballcsapat oszlopos középhátvédje voltam. És mert ide jártam középiskolába, hát az alma materi legények és a csapattagok minduntalan igyekeztek megvédeni, hála Istennek sikerrel, egy-egy nagydobronyi vagány dühétől. Na meg persze tudtam, nem szabad olyan szekér után futni, amelyiknek istrángtartója van.
Nem volt jó kedvem, mikor elindultam otthonról. Az utolsó bajnokin kikapott mindkét csapatunk, és fájt a sárga lap, amit érdemtelenül kaptam. Ropogott a frissen esett hó lábam alatt, el akarta hitetni, hogy az erdőben gallyak közt járok. Loboncos hajam még meg sem száradt igazán, a hajszárítót meg lusta voltam bekapcsolni. Ötre volt megbeszélve találka barátaimmal a Csárdás étteremben.
Mindenki csárdásában szoktunk összejönni, s egy-két üveg pezsgő, szűkösebb nadrágzsebbel (pénztárcával) egy-két üveg bor után indultunk át mi, a merészebbek, a már említett szomszédos településre. 20 kopejkáért még működött az ósdi zenegép, meg volt benne Máté Péter Elmegyekje is. Azt hallgattam a legszívesebben.
Kissé illumináltan érkeztünk gyalog a bálba. Rögtön, jöttünkkor már belém kötöttek, mert puszival üdvözöltem egyik osztálytársam. Ketten szabadítottak ki egyáltalán nem gáláns, féltékeny lovagja kezei közül. (Újra megúsztam egy kiadós verést.) S ekkor belépve megpillantottam ŐT. Álmaim Álmát. Hosszú, derékig érő hajzuhataggal, tág, kerek-tiszta szemekkel, formás, ing alól kifeszülő almamellekkel…
Nem egyedül jött. Látszott gyámolító tétovasága; először járt bálban. Ide-oda kacsingatott, jól érezte magát a táncoló tömeg szélén. Tűzvörös telt ajkai csókokért kiabáltak, és én rögtön felkértem táncolni. Ám Ő nemet mondott.
– Kösz, nem, nem vagyok egyedül. Ha ketten jöttök, úgy szívesen.
Leforrázva álltam bénán, hisz eddig még soha nem mondott nemet senki. Forgott velem az épület, hirtelen csuklottam egyet, s már futottam is a kijárat felé. Vissza nem néztem, úgy éreztem, elhagy erőm, rókáztam, felbüfögött a félédes szovjet pezsgő. Ennyi volt számomra a bál, elvesztette értelmét az imént megvásárolt báli belépő is, én már nem akartam, nem tudtam visszamenni.
Otthon nem tudták mire vélni komorságomat. Senkinek nem válaszoltam. S ekkor csak megírtam első versemet.
Egy képről
(szonett)
Őszintétlen szelíd szárnyverdesésével
tág röptű tangót lejt a nyár,
kéregillatozó reggelente áfonyakék
felhőktől nyugtalan a határ.
Pangó pipacs-csókjaidat
félve lehelted ajkamra,
borostyán lepte hosszú hajad
árnyként lebbent bús arcomra.
Valahára halk szél szolmizál,
cirádás emlőidre rárepült a nyár;
súlyos csókjaitól arcodon tűz ég.
Felhőrongyokba ültetett
tekinteted helyett itt fekszik
a letisztázott, gyönyörű, egyszerűség – TE.
Hét évig udvarolgattam meg-megszakítva, majd elvettem feleségül. Harminc éve élünk együtt, két és háromnegyed év szörnyű szünettel; persze előtte még született három egészséges gyermekünk, közben ikreink idő előtt kerültek be a Mennyek országába. S ahogy egyik példaképem, Berzsenyi Dániel, fogalmazott, amilyen együgyűségben találtam feleségem, úgy egy ideig fel sem szabadítottam. Pedig sokat próbálkoztam. Ezidáig rendületlenül. Manapság élünk újra igaz, való életet gyermekeinkkel, és egyetlen unokánkkal, Botonddal. De mit is beszélek ennyit, haj!
A karácsony nálam egyenlő az első vers megírásával. Bár akkor fájt nagyon, ma jólesik emlékezni.
(Bernáth Csaba)