Homály
„Állandó, monoton rossz belül: ez a szétfolyó homály, amit érzek. Ami azonmód lecsap, ha kicsit nem figyelek, ha nem töltöm ki valami őrülettel az időt.”
(Karafiáth Orsolya)
Rohanó világunk nagy betegsége,
az irigység áll a dobogó magaslatán,
ha valakinek jobban sikerült helyezkedni,
büdöske helyett illó rózsákat szagolgatni,
ez már mindenkit zavar, mindenkinek fáj.
Másik nagy betegség ifjú társadalmunknak a
kivagyiság, honnét jöttél és meddig haladtál;
tudsz-e hóbortban, divatban, stílusban utánozni,
tudsz-e olyan kutyabőrt készíttetni mesterekkel,
ahol te vagy a királynő és király a parasztok között.
A rosszindulat táplálja a legalsó fokot a családokban,
legtöbbször akkor jelez, mikor beérik az anyagi jóllét,
utána nem lesz semmi pardon a szegényebb rokonnak,
alázkodást várva, a nézetkülönbséget törölnék örökre,
és mindig a vagyonos diktálna önelégülten, megalázva.
Azért „Nem oda Buda” történetünkben és egyáltalán,
eljön majd egyszer a jó Petőfi által megígért Kánaán,
egyszer levesszük a galád százéves trianoni szenvedést,
újra ültetjük erdeinket és kertjeinket akaratunk szerint,
Brüsszel nem diktál egy szabad országnak sem, végül is.
Mindenkinek üzenem ezeken felül szeretettel,
nem én vagyok az ellenség, a bántást nem érdemlem,
mindenki nézzen körül saját háza táján, kezdjen el
ott sepregetni, a szemetet segítek majd elhordani,
mennyei béke fog ezután mindenhol beköszönni.
Isteni
Megbocsájtás,
milyen szép és magasztos,
mily gyönyörűen és istenien cseng,
mikor növünk fel hozzá érdemileg,
mi, gyarló halandók, hites-hiteltelen emberek?
Édesanyám mondatjárása volt gyakorta:
Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!
Soha nem tudtam megízlelni szavai mézzamatát,
magamban inkább kívántam a még nagyobb
kő koppanását a rosszat kívánó emberke fején.
Megbocsájtás,
próbáljunk együtt élni vele nap mint nap,
kínáljuk meg vele elsősorban rokonainkat,
vigyük át a szomszédba, adják tovább másoknak,
kürtöljék szét a nagyvilágba, örvendezzenek
egymásnak, családnak, sőt embertársainknak.
Megbocsájtok ezentúl nagy családomnak,
az ellenem sokszor csak rosszat akaróknak,
csavargóknak, az anyai hazát eldobóknak,
a még élő és már régen meghalt átkozóimnak,
megbocsájtok a születendő csecsemőknek,
megalkuvásom hagyják meg a keresztelendőnek.
Megkövetek mindenkit, kit egykor megbántottam,
ez idáig és lehet, leheletnyi éltemben még fogok,
de jó lenne mindezt végig összeraknom akkor,
hogyha rászánom magam, és valóban akarom!
(Bernáth Csaba)