Barát
Kivesznek mellőlem igaz barátaim,
igen kevesen maradtak tudtommal,
bár cimboráim sora talán még növekszik,
igaz barátaim ujjaimon is megszámolom.
Bármikor kinyitom barátaim előtt ajtómat,
öntök egy finom saját házi pálinkát üdvözölve,
ha tovább maradna netán, főzök ízletes vacsorát,
közben nagyokat mondunk egykori kicsinyes tette-inkre.
Volt idő, amikor zöldfülűként hallgattuk, a fojtó
sötétségbe fúló, idősebbek történeteit-adomáit;
nagyokat pislogtunk, szemhéjunk alá gerendákat
támasztottunk, de nem hagyhattunk ki semmit.
Mára mi lettünk birtokosai a már meg- és nem élt
vadabbnál iszonytatóbb történeteknek, akkoriban
azt hittük, soha nem tapasztaljuk meg magunk is a jövőt,
nem fogunk eleget fogyasztani az élet-kenyér mor-zsáiból.
Sok öreg barátom már fentről integet irányomba,
forró könny égeti szemeim, hogy mennyien idehagy-tak;
ám álmaimban tudom / fogom csak felkeresni sírjai-kat,
egy számomra idegen területen, ahová én is szület-tem.
A nagybetűs Barátaimra állandóan szomjazom,
kérem, inni adjatok, mert előbb-utóbb szomjan ha-lok;
közlekedik fel-alá sötét hajtincseimen a sosem várt ősz,
melynek követelménye lesz menthetetlenül a halál-tél.
A régi, egykori udvarommal ült szemben a padon jó Apám,
óriásfenyő bólogat ma is fölötte, és nagyokat szívből kacag,
ám visszajövök legalább én, visszamegyek, máris in-dulok,
neked egy hazát adtak, apámnak négyet, nekem hármat,
de abból az egyik és másik is számomra örökre elve-szett.
Mai udvaromon szinte senki nem keres a postáson kívül,
igaz barátaim ujjaimon megszámolom, ha netán ke-resnek,
rögtön a kapubejáratnál már invitálom, mert identi-tásom
semmilyen körülmények közt barátaimnak sem ta-gadom.
Ceruza
Idén újra befestette zöld ceruzájával
fák-bokrok ágbogait zölddel a tavasz;
még meg sem várta a fagyosszenteket,
majd harminc fok meleggel üdvözölte,
bénán rajt’ maradt fáján a sárgabarack,
követte példáját sok kajszi és cseresznye;
ni-ni, réti sikló búvik tova a kaszaél elől,
menedéket keres a lucernatábla sűrűjében,
vigyázva kaszálok tovább kertem tövében,
éhesek a nyulak, a tyúkok friss füvet kérnek;
a szibériai tengerimalacunk, Jakab, is sivít,
uborkáért egész szerenáddal lep meg naponta,
meghasadna az ember szíve, ha nem adakozna;
fekete gyapjas szőre elsőre mamutra emlékeztet,
csupán sokszoros nagyítást és agyarat kíván cseré-be;
fáradt, nagy gilisztának újra fel kell jönnie napvilágra,
nem hagyja békén a májusi aranyeső kedvenc odújá-ban;
a gyorsléptű hangyák is vágynak kedvenc közegük-be,
csak én nem tudom, hogy merre nem fájna már örökre.
Letenném örökre színtelen festékem, ceruzámat,
bár még újra színezhetném éltemben palettámat!
(Bernáth Csaba)