Az egyedüllét mint hallgatás tornyai – 2020

Az egyedüllét mint hallgatás tornyai

Miért üvölt a fülembe a semmi,
szeretném hallani, ahogyan csak senki.
Miért remegnek az izmaim néha,
egyedül vagyok, mint a homokóra,
melynek peregnek homokszemei.
Ki fejti ezt meg, mondd, de ki?
Hallgatás tornya beszédes nagyon,
ülök itt egy májusi napon,
érzem, a gondolat elevenedik,
s azt kérdi, miért… „miért vagy te itt”?
Nem felelek rá, hisz az ihletet várom,
ülök a hallgatás tornyain és látom:
mindenféle múzsák suhannak tova:
egyedül vár a nagy csöndpalota.
Jó volna végre, ha valaki megállna,
csak egy pici csókot adnék homlokára,
de elkerülnek mostanság a múzsák,
százezer kilós egyedüllét zúg rám.

Nem baj, majd az ihlet, a múzsák leánya
fülembe súgja, nem leszel te árva:
a Hallgatás tornyai* lassan elomolnak:
versírási kényszer majd jöhet talán holnap.
Sok verset megírtam, nem soknak van ára.
Ezért kételkedve nézek a múzsákra.
Hová lett a pillanat bénító varázsa,
gyere haza, múzsa, mert a költőd árva…
Miért üvölt úgy fülembe a semmi:
gyere haza, múzsa, vagy érted fogok menni!

*Hallgatás tornya: /indiai/ a párszi vallás papjainak temploma, e vallás a XI. században Délvidéken Bogumil vallásnak neveztetett

(Bornemisza Attila)