Csak álom volt
Ha nem kellek, ne halld meg zokogásom!
Csendben, magamban élek ezután.
Ne nézz a szemeimbe többé sohasem,
majd utazom egyedül az idő kocsiján.
Ha fáj a szívem, ne akard szeretni,
akkor se kellett, amikor dobogott,
dobd el messze az érzéseimet:
sohase halld meg, ha zokogok!
Ha elmentél, lábad többé ne érintse
e ház átkozott küszöbét!
Fájlak még, de a szemnek is fáj
ez a hazugságos költemény.
Ne menj, vagy menj, ne érezzem,
hogy itt volt az illatos hajad:
fond koszorúba, és menj el ott, alant!
Nem szól már kezemben a gitár sem,
összetört, hangja sincs, nincs remény,
utánad küldöm, ha messze vagy,
ezt a nemtelen költeményt.
Maradj, ne menj, vagy eredj messzire,
nem bánom, ha az ég rám szakad.
Így lehettem csak boldog, szomorún,
ebben a néhány év alatt!
Ha elmentél, többé nem gondolok
a szerelemre én sohasem.
Szívemben dárdák gyújtópontja ég:
megszúrtál nagyon, azt hiszem.
Vége az évnek, vége a lángnak:
menni akartál, hát mehetsz,
egyszer majd te is sírd vissza
ezt a pár keserves évedet!
Barna hajadba ősz szálak vegyülnek:
te se lész fiatal többé soha:
felejtsd el ezt a nagy szerelmet!
Elégett benne lelkünk halk szava.
Ne nézz vissza, mert káprázat voltál,
s tán nem is történt meg soha:
csak álom volt az egész szerelem,
Sorsunk rejtelmes fintora.
(Bornemisza Attila)