Drágakő a szép szó
Faludy György költőnek
Mert kimondtad a szót, az árvát,
ám a Haza nem figyelt Rád,
s mikor a hálátlan világ elejtett,
amikor naptűvel kezelték a kertet,
amikor végre a fény is felszikrázott,
amikor a Haza már békében ázott,
amikor a fényben újra megfürödve
költőszíved az égre felemelte,
akkor már a szavad nem lett többé árva,
akkorra a szíved a házáért várva
egy szót dobogott: hazaszeretet!
Amikor Csillagra tették a Nevedet.
Azóta érzem én: Napvédjegy-erezet.
Azóta tudom én a legnagyobb Nevet.
Költőm vagy és voltál örökké a fényben.
Parnasszus csúcsain a legmagasabb Égben.
Jó költőm, verseid folyjanak, mint patak,
fényes, szép rímeid bennünk forrást fakaszt,
kis kocsmák embere is érti éneked,
a legkisebb árva is dúdolja versedet.
Mert kimondta egykor Isten a szavakat,
azóta duzzadnak benned a szent szavak.
Kimondta: Talentum, s vers lett minden imád,
fénylő tekintettel figyel Rád a világ.
Nagy költő, felelj hát, minden szó a tied,
kísérje el szemed porszem Tieidet.
Lángbetűid úsznak fenn, a magyar égen,
szeretünk – idézünk Téged nagyon régen.
Kék égből zöld színre váltson most az ének!
Drágakő a szép szó a költő szívének.
Áldja meg az Isten, zengje mind, s Hűvösvölgy,
jó költő életed, drága Faludy György!
(Bornemisza Attila)