Emlékezés a szerelemre
Lehet, hogy lázálom-kínban, tudat alatt,
néma ajakkal, titok-szemekkel vártalak,
most észvesztően egy könnyű perce csak:
magamnak álmodtalak!
Láttalak téged eső vert éjszakán,
szívemben vadul zsongott a magány.
Krizantém mosolygott felém a zongorán,
Te is láttad talán.
Most eljöttél, hogy belém sződd az arcod,
úgy nézlek, mint keretben egy karcot,
de feledni vágyom örökre a hangod:
azt a bús harangot.
Neked játék volt csupán, kábulat,
Megszokott flört, egyszeri hangulat,
De én a szívembe rajzoltalak,
te, „kedves szép alak.”
Álomköntösben járva, nappal álmodom.
Te vagy e kór oka, éber narkózisom,
Tenger mélyéből feltörő vízióm:
Bús inkvizícióm.
Ma ne is várd tán, hogy szeresselek,
Bár a térben bolyongva kerestelek.
Másé vagy, engedd, hogy feledjelek!
Örökre temesselek…
(Bornemisza Attila)