Értelem, ahogy egyesek érzik
(Ady Endre: Krónikás ének 1918-ból, versre)
Az értelem nevében,
A huszadik században,
S talán a huszonegyedikben,
S még csak elkezdtük, igen –
Öltek és öltek, ahogyan
Ady Endre mondja a versben.
A miértekben.
A közéletben.
Az emberi szívekben.
A józan ítéletekben.
A világító kérdőjelekben.
Az emberi lelkiismeretben.
Azt kérdezi az elme:
Miért? miért? miért?
Miért is épültek gázkamrák,
S minden, ami ellenkezik a jóval?
Szóval ezek a miértek felgyülemlenek,
Összesítjük őket – lásd Terror Háza,
S még mindig nem értjük
– bár az értelemnek nincs határa –,
hogy az emberek, kik voltak, vannak, lesznek,
és tudjuk, értelmesek,
miért engednek a hatalomnak,
annak, amelyik éppen hatalmon van,
s a kínzóeszközöket miért nem felejtik el?
Most, itt, a napsütésben
Figyelem éber szemekkel pulzusomat,
Mely el-elakad, ha mindenre visszagondolok.
Ám felejteni ez nagy dolog.
Ám a szó szoros értelmében
A Homo Sapiensek ébredjenek föl!
Hisz az ember lelke egybeötvöződött szeretetből,
Érzésből, kegyelemből,
S az Ady-versnek még mindig nincs vége…
(Bornemisza Attila)