Feledés
Mint semmibe révedő gondolat,
a szerelmek is elfelejtenek.
Szinte hallom surranó léptedet,
könnyeim is koppanva hullanak.
Most észak fia, sarki köd vagyok,
hová a napfény néha-néha hull,
és tovasiklok némán, szótlanul,
s a fényéveken némán baktatok.
Már eltűntél, de még egyre várom,
különös lángban ég az éjszaka,
visszavárón lángol szívem szava.
S mégis titkon elfeledni vágyom.
Száll az idő, és száll a gondolat:
Én is elfelejtem szerelmedet!
Zokognak a fák, sírnak a hegyek.
Vihar tépázza a szelíd ágakat…
(Bornemisza Attila)