Eltévedtem az éjben
– Látomás –
Mi vagyok? Egy sötét éjszakában egy árnyék!
Menekülnék az önmagam gyújtotta kínok elől.
Ledől lassan az ősz, lefesti a szénakazlakat a Holdfény.
Te csak tobzódj, és így menj a bálba, amit
A csillagok tánca kelt éjjelente!
Bujdokolok magam elől, mert nincs már senki,
Hazaüzennék a csillagtalan sötétnek, nyiss már egy semmi
Kaput, ahová a lelkek beszállnak! Nincs arc, nincs lélek, csak bánat.
Törd fel szívemben ezt a töretlen diót, az időt, kedvesem!
Gyere velem az éj sötét tornácára és szeretkezz velem,
De hiába hívlak, nem te vagy, és semmi a sötét éjszakában.
Egy rémalak kullog a sötétségben, és érzem, hogy fáj most a lábam.
Ki vagyok én, hogy feltöröm szíved dióját, óh, szerelem?
Nincs hová lépnem, bátoríts, kérdem, hol vagyunk most az éjben?
Násztánc nélkül harcol a sötéttel a fény, mily’ televény fojt?
Az időtlenség zúgó folyamába’ tán nem leszek árva, ha szól a kakas:
Hisz háromszor is megtagadtalak, ám a bocsánat kihűlt két-ezer éve.
Az éjbe táncolom magam. A sötét folyam az idő lépte, kar-ja,
Nem akarja, hogy a folyam tiszta kék legyen, csak a félelem szítja,
A tisztára mosott emlékfolyamot, ahol Isten is lábat mosott a semmiben.
Indulok már. Leveszem ruhám, mert minek mennék a sem-mibe veled,
Neked adom a táncom, felajánlom a sötétségben, hogy le-gyen a tied.
Nincs semminek semmi értelme, ne akarj látni, csak félel-med
Aranydióit világítja a hold.
Vége! Megroggyant rommá lőn az ég, bársony függönyét a nap
Pirosra mossa. Induljunk, vár ránk a manézs, egy piruettet még,
És elnyel a semmi, és elnyel a végtelen Ég…
A szerelem valamelyik dimenziójából hallani majd egykori énekem…
A csendesség fokozatai
Amikor csendesen átöleltelek,
Elcsitultak a rohanó szelek.
Bent voltam csókod tűztengerében,
Azt hiszem, hogy csak akkor éltem.
Amikor éreztem lüktető szíved,
Te is érezted a szerető szívet.
Amikor bőrödhöz hozzáért a szám:
Akkor lüktetett a szívünk igazán.
Két karod fenséges ölelése szent,
Forró arcunkon a verejték megjelent.
Amikor nyakadon forró volt a bőröd,
Éreztem, testünk egymáshoz ütődött.
Amikor benned a vulkán égetett?
Csak éreztem azt, hogy köszönöm Neked.
Amikor a tenger öntött kitörése
Magmaként zuhogott, azóta sincs vége.
Tűzhányód, vulkánod drága csoda maradt,
Akkor éreztem meg, te vagy a csodanap.
Azóta is vágyom földed termésére,
Azóta is érzem: mindennapi béke,
A te lágy szemedben parázslik a pára:
Hisz mindennap együtt jutunk Mennyországba.
Tűzpalástban élünk, drága múzsám, Véled.
Mindig vágyom ezt a Csodás közös „vétket”…
Angyalok hajában lobog a béke
Angyalok hajában lobog a béke,
nézegetem a felhők haját.
Gyémánttal bélelt az éke,
Ahogy szállnak a légeken át.
Látom az Isten áldotta földet.
Hogy pörög hosszú éveken át!
Andalgok csend szövetében:
Járom az égi csodát…
Nélküled fájni fog…
Látod, hogy mosdanak a felhők!
NAPSZÍNBE öltözködve várnak,
Aranyhajadat megsimítja a szél,
És szívemet pedig a bánat.
Szemedben lobognak gyémántok,
Fényezik álmainkat éjjel.
Hogy tudnék nem gondolni Rád,
Ha ragyogsz naponta tiszta fénnyel?
Hogy tudnálak nem szeretni Téged,
Kinek hangja a szélben a mámor,
Hogy tudnálak meg nem ölelni?
Noha messze vagy, és fáj ez a távol.
Tudom, hogy énekelsz, és megkedveled
A verseket, amiket írtam.
Százezer virágot küldenék Neked,
hisz szívemben lángra gyúltan
Naponta hallom a hangod selymét,
Fülemnek minden szó mámor.
Hogy tudnálak nem szeretni?
Te, szerelemre is bátor múzsa?
Verseid aranyát naponta látom:
Sohasem foglak feledni. Miért is?
Mert nem akarom, hogy árvaságom
Nélküled múljon tovább!
Amikor azt rebegi álmom:
Enyém a legszebb éjszakád…
Valóban az enyém???
(Bornemisza Attila)