„Egy ismeretlen spanyol atya gondolatainak fordítása”
(Alonzó Sfroza)
Keresztre feszítik a zsidók királyát,
„Micsoda balsors nekünk” –
Mondta Péter, mielőtt háromszor tagadta meg.
Júdás elárulta és felakasztotta magát,
Arimatiai József bérelte nekik a szobát,
Hogy elfogyaszthassák
Az „Utolsó vacsorát”.
Majd poklokra szállt, hogy ott is tanítson.
Harmadnapon aztán közénk jött,
Hogy többé soha ne menjen el.
Itt él köztünk fűben, fában,
Emberben, állatban, égen, földön,
Mert az atya „megbékült” a világgal.
Azóta nincs ősi bűn, de sokkal többet elkövetett az ember,
Mint Ádám a Paradicsomban.
Majd ellopta Isten titkát, az atomot, és
A világot szennyezte be.
Legyen béke ez a húsvét és megbékülés,
Mert Isten békéjét kellene egymás felé fordítanunk.
Ne csak papoljunk, tegyük meg mi is!
Minden ember testvér a föld kerekén.
Minden párt higgyen a Feltámadásban,
És az ország legyen újból egységes!
Lehetséges, hogy álmodozó vagyok,
De nemcsak papolok, hanem térítek
A békére és a szeretetre, Testvéreim…
Ja, és még ahogy az Úr mondta:
„ Mindenki a saját hite szerint üdvözül”…
Éppen húsvétkor történt
Kihasítva magunkból a kínt:
Azt, ami fáj,
Elmerülni a Balaton
Áradó zokogásaiban,
A jegenyefák égre vetített örömében,
Hogy mindenütt ott találjon tudatom:
A rejtett-örömű bánat
Felhők égre karcolt jelei közt.
Mindenütt te magasodsz!
A tájkép arculatán,
Szerénységed a tihanyi hegy büszkesége,
Öntudatlan tudatossága a szónak:
Szíved áhítatos, piros ünnep, húsvét,
A nélküled-vigíliák beteljesülése.
Ilyenkor szép szavú madarak ülnek
A közeli fákra.
Emlékszem, húsvét volt, amikor
keresztre feszült a Megváltó, s
A Balaton árva hullámai teérted zokogtak,
s böjt utáni szerelem feszült a tájra, az árva keresztek sírtak, szelídültek,
És egyetlen Dalt csiviteltek a fecskék szüntelenül:
Hogy nagyon S z e r e t l e k…
(Bornemisza Attila)