Filippinél találkozunk
Álarcban vagy álarc nélkül
A Te meg nem hajtott fejedet
Övezte ádáz gyűlölet.
Kemény acélkék jelszavunk:
Filippinél találkozunk .
Filippinél találkozunk,
Golyó süvít. Minden szavunk:
Minden szavunk kar lehetne,
Egy-egy atomot ölelne.
Egy-egy molekulát ölelne
Kar és lendület szerelme!
Apály-dagály minden szavunk:
Filippinél találkozunk.
Filippinél találkozunk,
Két élő meg két odahullt,
Kar, száj, comb és fékevesztett
Dühöd gyűlölt, mégis legszebb.
Mégis legszebb. Rögeszmédet
Magad köré fölépíted.
Építő lehettél volna,
Tornyosulna egész Róma,
Szem-tó – világítótornya.
Legbelül állsz, súlyos cövek,
Cicomáid bazaltkövek.
Bazaltkövek elsimulnak,
Önmagadba zár a holnap.
Törvényt hoznak. Törvényt hozunk;
Filippinél találkozunk!
Drágakő a szép szó
Faludy György költőnek
Mert kimondtad a szót, az árvát,
ám a Haza nem figyelt Rád,
s mikor a hálátlan világ elejtett,
amikor naptűvel kezelték a kertet,
amikor végre a fény is felszikrázott,
amikor a Haza már békében ázott,
amikor a fényben újra megfürödve
költő-szíved az égre felemelte,
akkor már a szavad nem lett többé árva,
akkorra a szíved a hazáért várva
egy szót dobogott: hazaszeretet!
Amikor Csillagra tették a Nevedet,
azóta érzem én Napvédjegy-erezet.
Azóta tudom én a legnagyobb Nevet.
Költőm vagy és voltál örökké a fényben.
Parnasszus csúcsain a legmagasabb Égben.
Jó költőm, verseid folyjanak, mint patak,
fényes, szép rímeid bennünk forrást fakaszt,
kis kocsmák embere is érti éneked,
a legkisebb árva is dúdolja versedet.
Mert kimondta egykor Isten a szavakat,
azóta duzzadnak benned a szent szavak.
Kimondta:Talentum, s vers lett minden imád,
fénylő tekintettel figyel Rád a világ.
Nagy költő, felelj hát, minden szó a tied,
kísérje el szemed porszem Tieidet.
Lángbetűid úsznak fenn a magyar égen,
szeretünk – idézünk Téged nagyon régen.
Kék égből zöld színre váltson most az ének.
Drágakő a szép szó a költő szívének.
Áldja meg az Isten, zengje mind, s Hűvösvölgy:
jó költő életed drága Faludy György
Paradigmák
a Funtinelbéli lányról*
Wass Albert emlékére
Hallottátok a hírt, Nuca nekiindult a rengetegnek,
haja lengett, és piros csizmácskáin
– amelyet az örménytől kapott –
ropogtak a könyörtelen
hótakaró közt a lábai,
s ha akart valamit, azt meg is tette.
– Báró úr, tegyen igazságot, mert ellopták bárányká-im,
s nem hagynak nyugtot
nekem, pedig Éltető uraság adta az üvert.
Elnézte a báró a gyermeket, aki alig múlt tizenöt éves,
s mivel analfabéta volt, nem tudhatta, mennyi idős lehet.
Ezen a gyermeklányon az uraságok meghatódtak, s papírt kapott, hogy övé az üveren a kis kerek ház.
Nátu, a juhászfiú visszaszerezte állatait, és kisvártatva
leszúrva találtak rá,
egyedül maradt a gyermek, és kétségbeesése miatt
felkereste a
boszorkányt, aki megmondta a sejtelmes titkot:
– Ahány férfival lefekszel,
mind elmúlnak, s ezután a te dolgod, hogy bosszút állj
az embereken,
akik miatt magam is szenvedtem, de neked meg kell bosszulni,
mert homlokodon a jel, hogy te lehess a bosszúállás angyala.
S így lett Gáspár úrfival is, akitől kisfia született, s szerette őt,
lelőtték egy napon, csak a kicsike csecsemő
Gáspár volt az élete.
S amint egy napon fürdött a patakban, ellopták a gyereket is,
így már nem maradt semmije-senkije.
Vigasztalták plájászok, ám mindhiába, elindult, hogy
beteljesedjen a jóslat,
és sorba ölte a férfiait, akik beleszerettek.
Még a fiatal Sandrú is odaveszett, ő meg
a sziklán ülve, miután
felgyújtotta az öreg juhász házát,
kocsmákba járt, hogy beteljesítse sorsát, amit jósolt
számára a boszorkány.
Még ma is látni őt néha Istenszékén, s a havasban,
ahol lovagol
kísértet-kutyája hátán, hogy beteljen a jóslat,
dalolt, ha férfira nézett örömében, hogy
egyre több áldozatot küld
a másvilágra,
ez volt a vágya, és szomorú, rabságos létét
még ma is emlegetik, s
látni vélik, ahogy
dalolva lovagol a Csobán hátán.
S örökké vannak hiedelmek, s félve mennek a népek,
mert különös énekeit visszhangozzák az erdők, a hegyek.
Keresőben a remény is
Alkonyatunk hajnalán itt ahol a nyarat egyre
zordabb napok várnák, vagy
váltakoznak, hisz már
a fák levelei is délibábot játszanak
és esőre fordul a szivárványos táj,
itt – ott már a vándorló madarak,
is szép nyarat mondanak,
hisz egy „ elmaradt randevú álldogál,
egy eltűnt utcasarkon”…
* Erdély, havasok alja, vadászatok, pásztorok és prepegyitok világa bontakozik ki Wass Albert leghíresebb regénytrilógiájában. Főhőse, Nuca a zord világ ellentéteként maga a lelki szépség: a természet hűséges leánya. Látóasszonyi képessége, személyes akaratán túli végzetszerűsége mintegy isteni törvény megtestesítőjévé teszi.
(Bornemisza Attila)