Most, hogy…
Most, hogy elhagytál engem,
most, hogy elhagytalak.
Most, hogy rossz voltál hozzám,
most, hogy eldobtalak?
Most, hogy senki sem szeret,
könnyebben élek ezután.
Reggeleimet körbevonalazza
majd ez az őszi magány.
Nem kell senkitől félni,
mikor szól ma épp reám,
nem kell a szerelmedért sem
könyörögni ezek után.
Nem kell sírva kérdezni sem:
Ma miért bánt megint a szád,
el tudok aludni csendben,
és álmodom jó éjszakát.
Nem kell a tükörben néznem
önnön arcomat többé,
hogy a szó, amit mondtál,
nem tartott, lásd csak, örökké.
Nem kell már szeretni senkit,
az ajtót sem nyitja már reám,
csak szél zörög ablakomban:
hű társam lesz már a magány.
Most, hogy már senki sem szeret,
nekem sem kell már szeretnem.
Versekbe elbújok csendben:
s rímmé vált vér a szívemben.
Nem kell már senkinek szólnom,
jó reggelt, jó éjszakát,
lelkemnek meg kell majd szokni
e keserves őszi magányt.
De napmeleg simogat néha,
és déli szél arcon talál,
könnyeim felszívja hajnal,
deres lesz a könnyem ma már.
Hisz mindig magányos voltam,
egy egész nagy életen át:
vágtat az időm, a múltam:
az életem örök talány.
Most, hogy már te sem vagy Nékem,
rossz álmaim múzsája tán,
örökre magányom lettél?
Te, rózsa arcú, szépséges leány!
Válasz Vörösmarty Mihálynak
– Mi mindig megisszuk az árát.
Bármit teszünk, szegény árvák,
országunkban sok száz éve,
sose születhetett béke,
pedig húzták idegenek,
szívünk ma is beleremeg.
Isten trónja áll felettünk,
dehogy reszket, “mi reszkettünk”.
Húzta tatár, húzta török,
azóta is a menny dörög.
Húzta német, orosz iga,
ebben éppen nem volt hiba.
Hidd el, Mihály, nem remegünk.
Szabaddá vált a nemzetünk.
Most már vígabb lesz a torunk,
kevesebbet panaszkodunk.
“Vén Cigányok” mind kihalnak,
tárva nálunk minden ablak,
nem az jön be, akit várunk,
kavalkád lett az országunk.
Magyar szavunk elvész, Mihály,
pedig szabadságunk is áll,
vonóink mind tönkremennek,
nem terem fát ez a nemzet.
“Ünnepelnek a világon”.
Velünk meg elevez Charon,
nem ül el a vész haragja,
kis országunk lett a rabja,
nyugat kelet kapujában,
s nem jut be Európába.
Árvíz-belvíz mossa házunk,
s apró dolgokon vitázunk.
Kicsi hazánk mégis drága,
Új évezred vár hazánkra.
tudjuk, merre van az irány:
versünk mégis a “Vén cigány”…
Vezéreljen a csillag
Edgar Allan Poe utáni versformában
Fönn a csillagos világban
felhő fürdik nemesgázban
sötétkék egek fölött
Vár a csengő-bongó ének
odagyűlnek száz szirének
énekelni képedet
Mindig te vagy a mosolygó
szereteted szertehordó
világító ékezet
s jóra fordul minden álom
Szép arcodat megtalálom
segít majd a képzelet
S ott mosolyogsz minden tóban
akárha egy szelíd sóhaj
s halkan érzem léptedet
Te Ki zenélsz s minden sóhaj
veled száll a fehér hóban
Te vagy minden képzelet
Nálad jobb már nem lehet
Engedj rólad énekelnem
hallod – e dalt most is zengem
a szálló idők felett
Zenész mégis mesemondó
nincs is nálad szebb rajongó
messzi századok felett
Nincs is hozzád több hasonló
Téged festett Leonardo
s tudta hol az ékezet
s én a költő írlak újra
századokra visszahullva
mert TE vagy a képzelet
Szép voltál mint égi tündér
jaj de hamar tovatűntél
– így lebeg a képzelet
s lám megírlak újra-újra
századokra visszahullva
engedd – énekeljelek
(Bornemisza Attila)