Tercsike karácsonya
Írtam már Tercsikéről, az ük-üknagymamámról, akiről nagymamám olyan sokat mesélt. Tercsikét kilencéves korában elszegődtették a grófi kúriára, konyhai mindenesnek. Most újra róla írok egy másik történetet. Tercsike már egy éve, hogy a kúriában dolgozott, tízéves lett, Berci, a barátja, tizenkettő. A grófné megengedte, hogy Szentestére hazalátogassanak a szüleikhez, de karácsony másnapján, huszonhatodikán visszatérnek a kúriába.
Nagyon örült a két gyermek, alig tudták kivárni Szenteste napját. A grófnétól mind a ketten kaptak egy kis csomagot, amit hazavihettek karácsonyra a családnak. Szalonna, friss kenyér, sajt, túró, gyertya volt a batyuban. Boldogan ölelték magukhoz a csomagot, és szaladtak öltözni a nagy útra, hogy időben otthon legyenek a Kisjézus születésére és az éjféli misére. Üzentek haza az egyik lovásszal, aki előző nap bement a faluba, hogy estére otthon lesznek. Berci hozott az istállóból jó ropogós kukoricacsuhét (szárított kukoricalevelet), amit a kabátjuk és az ing, illetve a pruszlik közé gyömöszöltek a hideg ellen. Jutott a cipőjükbe is kapca helyett. Tercsike harisnyájába szalmát tömtek, hogy ne fagyjon meg a lába. Bercinek sajnos nem volt harisnyája, a nadrágját is bőven kinőtte az egy év alatt, de Tercsikének volt egy ötlete. Két kötényébe tekerte a szalmát, és azt Berci lábára kötözte, így Berci is be volt bugyolálva a hideg ellen.
A konyhai sparhelt sütőjéből kaptak két darab jó forró hajában sült krumplit, amit a zsebükbe tettek, hogy az melegítse az úton a kezüket. Eljött az indulás ideje, Tercsike magára kötötte a jó meleg kötött kendőt, amit még a nagymamája hagyott rá, jól bekötötte vele a fejét és a derekát, alig látszott ki belőle. Így indultak útnak.
Hosszú volt az út gyalog, igyekezniük kellett, hogy sötétedés előtt leérjenek a hegy lábához, onnan már könnyen hazataláltak. A falu a hegy mögött, a hegy lábánál terült el. Már jó másfél órája mentek, mikor eleredt a hó. Nem csendesen, szépen hullott, hanem sűrű, jeges hózápor tört rájuk. Szedték a lábukat, de alig haladtak a nagy havazásban. Csúszva, bukdácsolva, azért lassan felértek a hegy lapos tetejére. Mivel a hótól nem lehetett látni az utat, össze-vissza botorkáltak a köves, kitört faágakkal telehullott erdőben, amit a hó teljesen eltakart, így nem látták, hova lépnek. Tercsike lábát fel is horzsolta egy kiálló éles faág. Nem szólt Bercinek, nehogy megijedjen, lassítsa a menetet. Minél előbb haza akart érni, leülni a sparhelt mellé, egy bögre jó forró teát inni, amit az anyukája készít neki. Egyre sötétebb lett, de azért a fennsíkon még látszott a fenyőerdő sziluettje, ami segítette őket a tájékozódásban.
– Nem tudunk tovább menni, keresnünk kell egy biztonságos helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat – szólt Berci. Mivel Tercsikének a lába egyre jobban fájt, nem ellenkezett, bár a szíve majd megszakadt, hogy nem jutnak haza a Kisjézus születésére. Tudták, ha nem találnak menedéket, az úton fognak megfagyni. Egyre jobban sötétedett, igyekezniük kellett. Berci emlékezett, hogy a fenyvestől, ha a falu felől jöttek, jobbra van a kőbánya. Tehát most balra kell menniük, hogy megtalálják. Ismerte a kőbányát, járt ott régen az édesapjával, mikor az elszegődött kőfejtőnek, mert nem volt más munka a környéken. A falubeliek innen hordták az építkezéshez a köveket, sőt még a városba is vitték az építkezésekhez. Keserves, nehéz munka volt, de kellett a pénz a megélhetéshez. Emlékezett rá, hogy a bányában kivájt apró beszögellések vannak, amit a kőfejtők vájtak ki, mikor fejtették a nagy terméskődarabokat. Már teljesen sötét volt, ám Berci bízott a tájékozódó képességében, így nehezen, rátaláltak a bányára. Meredeken kellett lemenni, de ők egyszerűen lecsúsztak az aljára.
Öblös, kádszerű vájat volt, itt-ott kiszögellésekkel. Egy ilyen kiszögellés alá bújtak be, itt nem érte őket a hó és a szél sem. Lepakolták a batyukat, amire ráültek, hogy ne a hideg kövön üljenek. Tercsike már nagyon fáradt volt, a lába égett, mintha tűzzel égetnék. Még mindig nem szólt Bercinek semmit a lábáról. Egyébként is, csak pihenni akart egy kicsit, nagyon fáradt volt. Megették a kihűlt krumplit a zsebükből, Tercsike kibontotta a nagy kendőt, mutatta Bercinek, bújjon alá ő is, így jobban tudják melegíteni egymást.
– Nem tudunk tovább menni – szólt Berci. – Meg kell várni a hajnalt, amikor már világosodni fog egy kicsit, mert a sötétben eltévedhetünk, és akkor megfagyunk ebben a kutya hidegben.
– Nem is tudnék menni egy lépést sem – válaszolta Tercsike. Lassan telt az idő, az eget sűrű hófelhők takarták, a hold és a csillagok nem tudtak kibújni alóluk.
– Szerinted megjött már a Jézuska? – kérdezte Tercsike.
– Á, még nem, még nincs éjfél, az még odébb van – válaszolt Berci.
– Imádkozzunk – kérte Tercsike.
– Rendben – volt a válasz.
Összekulcsolták apró hideg kezüket, és minden karácsonyi imát elmondtak, ami eszükbe jutott. Fáztak, éhesek voltak, de a batyuból nem akartak kivenni semmit, haza akarták vinni, hogy örömöt szerezzenek a testvéreiknek, szüleiknek. Ima után Tercsike halkan, vékony kis hangján énekelni kezdte a „Mennyből az angyal” című karácsonyi éneket, majd egymás után még egy-két éneket, ami eszébe jutott. Berci bele-beledörmögött, nem volt jó hangja, így csak dünnyögve énekelt. Kis idő után Tercsike elhallgatott, elnyomta az álom a kimerültségtől. Berci hiába rázta, hogy ne aludjon el, megfagy, ha elalszik, de már ő is nagyokat pislogott, végül őt is elnyomta az álom.
Éjfél körül kitisztult az ég, ezüstösen ragyogott a hold, a csillagok is előbújtak, tündökölve ragyogták be a tájat. Ebből a két alvó gyermek semmit sem látott, álmuk hazarepítette őket a meleg szobába, az anyjuk simogató kezébe, ölelő karjába. Tercsike hirtelen felriadt, valami megmozdult a bánya lejáratánál. Egy csodálatos szürkésfehér farkas nézett le rájuk föntről. Tercsike ébresztgette Bercit, de megszólalni nem mert, csak rázta a vállát, hogy ébredjen fel. Érdekes módon nem félt, de szerette volna, ha Berci is látja az állatot. Mesébe illő volt, ahogy a hold megvilágította gyönyörű testét, olyan volt, mint ha glória vette volna körül. Misztikus, különös látványt nyújtott. Állt egy darabig, rezzenéstelenül nézte a tájat, majd lassan elindult a gyerekek felé.
Tercsike kitágult szemmel nézte, nem mert megmozdulni, várta, mi fog történni. Már Bercit sem rázta, hogy ébredjen fel, ámulva nézte a jelenést. A farkas, mikor odaért, ahol a gyermekek feküdtek, megszagolta őket, Tercsike még levegőt sem mert venni, de az állat nem bántotta. Szép lassú mozdulattal, óvatosan, hogy agyon ne nyomja őket, szorosan melléjük feküdt, és betakarta testével a két gyermeket. Lassan a jó melegtől Tercsike ismét elaludt. Újra otthon volt, és édesapja hangját hallotta, amint őt szólongatja.
Berci hangja ébresztette, aki azt kiabálta: „Itt vagyunk, hahó, itt vagyunk a kőfejtőben!” Boldogan ismerték fel Berci apukájának a hangját. Reggel volt, világos, szép tiszta reggel, szikrázva ragyogott a nap, ezüstösen csillogott a gyönyörű hótakaró. Kisiettek a mélyedésből, hogy meglássák őket. Berci és Tercsike apukája ereszkedett le a segítségükre. Boldog ölelkezés után elindultak hazafelé. Kaptak száraz takarót, Tercsikét az apukája örömmel vette a hátára, Berci férfias léptekkel ment apja mellett. Mikor a gyerekek nem értek haza estére, a szülők úgy gondolták, hogy nem indultak el a havazás miatt, de az éjféli misén összetalálkoztak a birtokon dolgozó emberekkel, akiktől megtudták, hogy a gyermekek még a havazás előtt elindultak a hegyen át hazafelé. Nagyon megijedtek a szülők, és szaladtak Berci szüleihez, hogy induljanak azonnal a keresésükre. Két szomszéd is a segítségükre sietett, így találtak rájuk.
– Nem fáztatok nagyon? – kérdezte Berci apukája.
– Nem – válaszolt Tercsike. – Azután nem, hogy a farkas odabújt mellénk, és betakart minket a testével, úgy melegített. Jó meleg volt alatta. Bercit hiába ráztam, a jó melegben mélyen aludt, így ő nem is látta a szép fehérszürke farkast. Sajnos mire felébredtem, már nem volt ott.
– Majd feljövünk a hegyre, ha jobb idő lesz, és megkeressük, ugye, édesapám, hogy megköszönjem neki a jó meleget?
A két apa egymásra nézett, majd Tercsike apukája elmesélte, hogy egyszer régen a magasabb hegyekből lejött erre egy szép fehérszürke farkas. Már nem volt fiatal, beteg is lehetett, Berci apukája egyik reggel holtan találta egy galagonyabokor alatt, itt a hegyen. Nagyon megsajnálta, és tisztességgel eltemette, nem messze a kőfejtőtől. Azóta nem járt erre farkas.
– De én láttam, lejött hozzánk, és minket melegített. Egyáltalán nem féltem tőle, olyan békés volt! – dicsekedett hősiessé-gével Tercsike. „Álmodhatta ez a gyermek” – gondolták a felnőttek, és ráhagyták, hadd gondolja Tercsike, hogy igaz, amit látott, hisz karácsony szenteste minden megtörténhet. Otthon az anyák kezüket tördelve álltak a kapuban a gyerekeket várva. Nagy volt az öröm, mikor meglátták az épségben előkerült gyermekeket.
Terikét az édesanyja gyorsan bevitte a meleg konyhába, és a sparhelt mellett kibontotta a nagy kendőből.
– Te, Tercsike, mi ez a sok szürke szőr a kendőn, tán kutyával aludtál? – kérdezte az édesanyja.
– Nem, egy fehérszürke farkassal – mondta boldogan Tercsike, hogy neki volt igaza, és nem álom volt, amit látott.
(Buday Anikó)