Szerelem – haikuk
Szerelem csoda
természet ajándéka
két szép léleknek
Meglátod tudod
érzed ezüstszálatok
kapcsolódását
Illata ölel
szeméből lelke üzen
szíve a tiéd
Illatod ölel
szemedből lelked üzen
szíved az övé
Természet – haikuk
Gémeskút ágán
rigó dalol szerelmet
felkelő napnak
Gyöngyvirágoknak
könnyei harmatcseppek
pillangó szomjas
Búzatengerből
pipacsfejek flörtölnek
búzavirággal
Mély sötét tenger
öléből színes halak
a fényre vágynak
Eső áztatja
pacsirta szárnyát dala
napért könyörög
Fa ágán levél
takarója egy fázós
cserebogárnak
Vad hegyek kopár
csúcsát csak szél uralja
és az istenek
Rózsaszín az ég
horizonton nap ragyog
üde a hajnal
Vérhold pásztázza
az éjszakát egy szirtről
farkas csodálja
Színes kavicsok
víz koptatta díszei
patak aljának
Falusi idill
Kakasunk ébreszt
nappal macskánk hízeleg
éjjel tücsök zeng
Szabadság íze
átitatja lelkemet
repülni tudnék
Apevák
Lágy
alkony
borul a
tájra, csendes
nyári este jő.
Hold
kísér
útjára
szép álmokat,
simítja arcom.
Száll,
röppen
gondolat
feléd, öleld,
szívemből szökött.
Csend
hallik,
mély, békés
macska ugrik,
árnyékot látott.
Künn
vihar,
de benn csend
és békesziget,
én hozzád bújok.
Csak
ha kér,
akkor adj,
sértésnek ne
vegye jóságod!
Víg
madár
szerelem
dalát zengi,
itt a kikelet.
Sors,
mit rád
mért Isten,
hiteddel még
szebbé teheted.
Kék-fehér ibolyák
Két apró virágmag együtt pottyant édesanyjuk meleg öléből a földre. Az egyiknek sikerült jól elbújnia egy bokor tövében, a másik magocskát felkapta a szél, és messze vitte testvérétől. Nagyon megijedtek mind a ketten, hogy egyedül maradtak. Szerettek volna egymás mellett gyökeret ereszteni és virágba borulni.
A szél hátáról a kicsi mag egy folyóba esett, vitte, sodorta a folyó vize, messze városokon, országokon át, mire végre egy lankán, lustán folyó partszakasznál sikerült megbújnia az ágak között. Félt a kicsi mag, hogy lekési azt az időt, mire gyökereit a földbe kell ereszteni ahhoz, hogy gyönyörű tavaszi virágot tudjon növeszteni. Miközben ezen aggódott, egy újabb hullám arrébb sodorta, és egy falevél hátára ejtette. Így utazott tovább, számára végtelennek tűnő időn keresztül, míg a másik magocska gyökeret eresztett a jó termékeny földbe, majd szépen elkezdte növeszteni a szárát, bontogatni szív alakú leveleit. Szomorú volt, sokszor gondolt a testvérére, de a pillangó, aki minden nap arra járt, s rajta megpihent, elsuttogta neki, ne búsuljon, mert szomorú magból szomorú virág fog kikelni, és el fogja veszíteni pompás színeit. Igyekezett is megfogadni a jótanácsot, de azért a szíve mélyén jól elzárva ott lapult a bánat elveszett testvéréért.
Az elsodródott magocskát a levélről egy újabb szél felkapta, és a folyó partján ejtette le. Dús, szépen zöldellő fű terítette be a partot, sok apró mezei virág bontotta éppen szirmait.
Nem volt mit tennie, itt volt az idő, gyökeret kellett eresztenie, mert lassan kifut az időből, hogy virágot bontson. Hát megtelepedett ezen az idegen földön, sok idegen virág között, szomorúan a honvágytól, és a testvére utáni vágyakozástól majd megszakadt a szíve.
A testvére utáni vágyakozás sosem szűnt meg. Idegen földben, messze otthonától, mindig szomorú volt. Nem is sikerült neki a virágok színét gyönyörű kékre festeni, fehér maradt a kicsi virágok színe. A másik testvér, a sok barát között otthon, a szülőhazájában, a jóillatú ismerős földben szépen növekedett, gyönyörű virágokat nevelt, élénk színével, jó illatával mindenkit elvarázsolt, megbabonázott. Belül a szívébe zárt bánat néha előjött, vérzett a szíve az elveszett testvéréért. Színei pompásan virultak, lelke azonban nehéz maradt. Mindig kísérte, körbevette egy szomorú hangulat, nem mert nagyra nőni, inkább megbújt a zöld fűben, onnan pompázott színeivel, illatozott varázslatos illatával. Ezt a környezete szerénységnek vette, így jött létre a mondat: „Szerény, mint az ibolya.” Tudniillik ez az apró csodálatos virág nem volt más, mint a gyönyörű kék ibolyavirág. A másik virág idegen földben nem tudott olyan pompás virággá, olyan szép kék színűre fejlődni. Belőle lett a ritkán látható fehér színű ibolyavirág. A föld ugyan bőven adott táplálékot gyökereinek, de mivel a lelke megszakadt, ezért a színei nem jöttek elő.
(Buday Anikó)