Elmúlás
Ősz eleje volt, a fák ágai már búcsúztak sárguló leveleiktől, lassan hullottak a hűvös mohára, téli takarónak.
Az öreg pad, melyre ifjúkorunkban oly boldogan ültünk összebújva, most moha fedte, s pókhálóval ölelkező páracseppek díszítették. Régen jártam ezen az úton, nem is tudom, valójában mi hozott erre az erdei ösvényre.
Sétára indultam, a sárga őszi nap kicsalogatott a házból, jólesett, ahogy melengette arcomat arany sugaraival. Mintha hívott volna valaki, hogy erre vegyem az irányt, egyszer csak itt álltam. Lenéztem az ismerős padra, és megrohantak rég feledésbe merült emlékek. Látom, ahogy szerelmes évődéssel, nevetve véssük szívünket és nevünk kezdőbetűit a pad támlájába. Lesöpörtem a támláról az évek alatt ránőtt mohát, míg meg nem láttam a sértetlen rajzot. Ahogy leültem a padra, éreztem, hideg és nyirkos, akkor meleg és száraz volt, hisz nyár volt, igazi forró nyár. Láttam a múltat, a buszmegállóban várt minden nap ölelő karokkal, csillogó mosollyal. Örömmel simultam a karjaiba. Mosolyt csalt ajkaimra, s szemembe könnyeket szórt a múlt emléke. Elmúlt, mint az idei nyár, vitt magával mindent a soha meg nem álló idő, csak az emlék maradt.
Ahogy ülök a padon, érzem, ő sem fiatal már, együtt öregedett velünk. Öreg fája nyikorog testem súlya alatt, elfáradt, úgy, mint én. Hátrahajtom fejem a támlára, előjönnek az emlékek, mintha ő suttogná fülembe: “Emlékszel?” Boldog, fiatal arcok suhannak el lelki szemeim előtt. Belemerültem, míg fázni nem kezdtem.
Elindultam hazafelé. Eltelt egy év, kitört a koronavírus-járvány. Minket, nyugdíjas nővéreket is visszahívtak, kellett a segítség. Szívesen mentem, örültem, hogy én is tehetek valamit a szörnyű járvány ellen. Nyáron enyhült a járvány, de ősszel ismét elkezdődött az őrület, újra visszahívtak kisegíteni. Az onkológiára voltam beosztva, ahol az egyik szobában ismerős arcot véltem felfedezni. Nagyot dobbant a szívem. Nem lehet Ő, az a soványra fogyott, beesett arcú férfi! Mikor a szemébe néztem, láttam benne a felismerést a mélységes fájdalom mögött. Mosolyt erőltetve az arcomra odamentem az ágyához. „Irma vagyok” – mondtam fölöslegesen, hisz láttam, hogy felismert. Nem tudtam mit mondani, csak kérdőn néztem rá. „Igen” – szólalt meg Iván. „Már nem sok időm van hátra. Örülök, hogy látlak. Hogy kerültél ide a semmiből?” – kérdezte gyenge hangon. Leültem az ágy szélére, és röviden elmondtam, hogy mit keresek ott. Nem sok időt engedhettem magamnak, sok volt a dolgom, elköszöntem Ivántól megígérve, később visszajövök hozzá. A szolgálat letelte után azonnal siettem hozzá. Látszott rajta, hogy frissen borotválkozott, és a haja sem állt szanaszét. Meghatódtam, tudtam, hogy miattam próbált egy kicsit rendezettebben kinézni. Akadozva, de lassan beindult a beszélgetés. Évtizedek óta nem találkoztunk, volt miről mesélnünk. Aztán elcsendesedve, egymás szemébe nézve tudtuk, mind a ketten arra a rövid kis időre, azokra a boldog fiatal évekre gondolunk, amikor olyan boldogok voltunk együtt. Mikor láttam, hogy mennyire kimerült, elbúcsúztam. „Visszajövök” – ígértem. Másnap nem mentem dolgozni, pihenőnapom volt. Szép napos idő volt, így elhatároztam, teszek egy nagy sétát. Utam a pad felé vezetett. Ott állt ugyanúgy, csak még kopottabban, támlájáról ledörzsöltem a mohát ott, ahol a szív volt bevésve a kezdőbetűinkkel, elővettem a telefonomat, és lefotóztam. A nap lágy sárgás fénnyel vonta körül a padot. Álltam, néztem az elmúlást, majd láttam a fiatal, életerős, vidám, sportos fiút a padon ülve, mellette egy szőke fiatal lányt boldogan nevetve, akik akkor azt hitték, hogy az idő áll, és úgy marad örökre, boldogságukkal beterítve. Aztán felocsúdtam, vissza a valóságba. Már a hold úszott a napot terelve a felbukkanó csillagokkal, felnézve láttam Iván nevető arcát az egyik csillag békés mosolyában. Visszanéztem az öreg padra, mindketten tudtuk, mi már nem találkozunk. Magamban megköszöntem, hogy egy utolsó emlékezésre még vendégül látott. Másnap siettem Iván szobájába a fotókkal. Az ágy üresen, hidegen nézett rám. „Tegnap este elment” – mondta csendesen a szobatársa. Szomorúan hagytam el a szobát, abban bízva, talán érezte, hogy nincs egyedül, hogy épp vele vagyok a pad előtt az emlékeimben, és nem kellett magányosan távoznia. A lelkünk megpihent még egyszer a padon, aztán az ő lelke tovaszállt egy csillag mosolyában.
Apevák
Lélek-apevák
A
sóhaj
lélekből
felszakadó
megkönnyebbülés.
Csak
tested
van távol,
mert lelkünknek
nincsen távolság.
Szerelem-apeva
Ott,
hol te
ragyogod
be az éjjelt,
én otthon vagyok.
Ha
igaz
szerelem
szívedhez ér,
szó nem kell hozzá.
Szó
elszáll,
de szemed
elárulja
szerelmed fokát.
“Csend” – Élet
Gyertya csonkig ég
hegedűn rég por pihen
Sarokban pók fon
Kandalló előtt
egy macska nyújtózkodik
álmában tigris
Üvegben pezsgő
asztalon feldőlt pohár
a nedű cseppen
Falon régi kép
megsárgult kopott arcok
a hajnal hűvös
Borostyán falon
kertben női torzó áll
megkopott szépség
Út mentén kereszt
anyó térdel előtte
könnye fűbe hull
Zöld falevél ring
száraz ágon mementó
az elmúlt nyárról
(Buday Anikó)