Sirató a messze földre távozott gyermekért
Csak mentél, vissza sem nézve,
hazát, házat magad mögött hagyva.
Magas kerítést építettél szívedbe,
s megvetetted lábad messze, idegenben.
Itthon jajong a földből kiszakított gyökered.
Már hiába dalolok neked virágos réteket,
drága „magoncom,” csak mosolyogsz,
az én hitem már nem a tied.
Itt állok magányos kősziklaként, fájdalmam
kitörni vágyik torkom börtönéből. Körültem
szél játszik bánatos dallamot, majd húrjai közé
csapva hangos zajjal repeszti szívemet.
A te szabadságod zár karomra bilincset;
nem ölelhetlek.
(Czégény Nagy Erzsébet)