– vonaton –
kora reggeli napfényben fürdeti
arcát a határ, a semmi párhuzamába
futó vasak között rebben a lélek,
viszem magammal sebeimet, cipelem,
mint nehéz bőröndöt, súlya földhöz
ragaszt, mellettem szaladnak a fák,
emésztem a tegnapot, mely úgy fekszi
meg gyomrom, mint jóllakott ebet
egyheti éhezés után; hátsó ülésen lelakott
férfi telefonozik, átszellemült arccal
mondja bele: szeretlek, majd jövök;
arrébb rakoncátlankodó kisgyerek
tehetetlen anyával, zakatoló sínek
felett magamhoz ölelem csendemet,
s várom, hogy a fák gyökeret
eresszenek a földbe
(Czégény Nagy Erzsébet)