Fahéjillatban
Magam vagyok egy dallam,
szállok könnyű szellőként.
Csillagokból szőtt fátylam
minden lebbenése egy akkord.
Égig érő fenyők csúcsáról
elérem a holdat, onnan
tekintek le a földre.
Karácsony van.
Remény világít minden ablakban,
gyertyák lángjaiban mosolyok,
gyermekek kacagása lobog.
Fahéjillat suhan az esti csendben,
felerősíti érzékeimet.
Elmúlik minden nyugtalanság,
kétely, csak a szeretet az, ami
erős várként védi a lélek rezdüléseit.
Valahol, a távolban megkondul
egy harang, térdre ereszkedik a hit,
szívekben kigyúlnak a fények.
Karácsony van.
ébredés
a reggel már rég becsorgott
a redőny résein,
kábultan táncolnak
éj-gyűrt takarómon,
sarokba szorul az éjszaka,
lehunyt szemhéjamon
keresztre feszülő álmok,
s amint fénybe borul a szobám
kivirágzik a lelkem
(Czégény Nagy Erzsébet)