Monológ a reményhez
Nem halhatnak meg reményeim,
mert nélkülük komor, kiszáradt fa vagyok,
mely hiába bizakodik a tavaszban,
s még emlékszik az érett gyümölcs
zamatos illatára, de ágait a korhadás
marka fojtogatja, s szemérmetlen
csupaszsága elijeszti a fészkelni
akaró szelíd galambokat.
Ne a szomorúság könnyét igya a föld!
Jöjj hát, szivárványos reménység,
adj táplálékot gyökereimnek,
hogy újra virágba borulhassak!
(Czégény Nagy Erzsébet)