Hajnal
hajnali csöndben
mikor lomb sem rebben
öled rejtekében
szunnyad a vágy
egy fénysugár éled
s mint kedvesed téged
ajkadra csókolja
a nyár illatát
Képzelet
a nap, mint megfáradt
vándor, lassan bukik
a horizont alá, vérbe
fúl az alkonyat, állok
az ablaküveg mélán
hanyatt dőlt délutánjában,
arcomban téged látlak,
szemed kék-végtelenéből
eltűntek a kételyek,
képzeletben keringőznek
körülöttünk az angyalok,
táncra hívsz, karod rám hajol,
hozzád simulva eggyé válnak
idegsejtjeink, a zene
beépül vérrendszerünkbe,
s már mi is csak dallamok
vagyunk, minden sóhajunk
egy-egy akkord,
letérdepelnek a fák körülöttünk,
szállunk a szél-rongyolt
légies felhők fölé,
majd hegyek és óceánok felett
suhanunk, kitágul az űr,
csillagport szór ránk fekete
palástjából az éjszaka,
s megérkezünk,
ahonnan egyszer,
a kezdet kezdetén
elindultunk
Időköz II.
a távolság útvesztőiben keringünk,
mint a dervisek, körülöttünk
nyitott tenyerű nappalok
suhannak számháborút
játszva az idővel,
a vágy egyre erősebb,
éj-gyűrt lepedőink illatát
szél repíti a messzeségbe,
zaklatott éjszakák
szabdalják
rongyossá
álmainkat,
de mi szálanként
szőjük össze
újra és
újra,
belerendezve saját
csillagrendszerünket
Kórház
fehér lepedő
redőiben nyüszög a
kétségbeesés
Magány-monológ /J-nek/
beteg-magányba süpped a ma,
távoliak a tél-várta platánok,
karnyújtásnyi létem
reszkető gyertyafényében
izzik a tegnap lüktetése,
téblábolt óráimban
próbálom összefércelni
szétzilált darabjaimat.
menekülök egy másik
világba, ahol hófehér imáid
között kifényesednek
az ablakok, s kettőnk
köldökrendszerén keresztül
táplálod napjaimat.
Magány
magányosságod
a csillagokkal teli
kozmosz öleli
Szélnek eresztett szösszenet
mint vérpiros pipacsszirmok
a reggeli szélben, úgy rebben
szívem, talán elérem
kinyújtott kezed, hogy ott,
mint lomb-dédelgetett
fénysugár, tenyeredben
megpihenve, csodára várva,
mint kagylóba zárt gyöngyöt,
elrejtselek a szívemben
(Czégény Nagy Erzsébet)