Kishárs
A barátnőm vett egy telket. Nem túl nagy, élhető. Egy hatalmas hársfa volt benne. Ki akarta vágatni.
– Sok az avar.
– Mi?! Amikor nyáron árnyékot ad, amikor jön a szél, a vihar, ugyan ki fog neked segíteni? Persze, hogy ő, a hárs.
– Igazad van, dehogy vágom ki, büszke vagyok rá, majd hátrébb kerül a ház. Vagy beépítjük a fát a teraszba. Jó ötlet.
Irigyeltem a fáját. Hiába a nagy kert, ha üres. A hársfa virága nagyon jó megfázás ellen. Finom is. Melyiket is kell akkor ültetni? Ja, igen, a kislevelű hárs lesz a jó választás, virágát majd megszárítom, persze hagyok is rajta, hogy a termés is beérjen, hadd terjedjen a környéken. Vagy ahol akar.
Eltelt két év, és még mindig nem találom a megfelelőt. Na, talán ebben a kertészetben lesz. Már messziről kiszúrtam, igen, megvan, ő az, nem több egy méternél, szép koronájú, majdnem tőből ágas, olyan egyedi alakja van, és ami a legfontosabb, hogy mosolyog, mintha megismerne, érezné, hogy általam lábai kinyújtóznak, napos helyre kerül és lesz végre tere, mert ebben a kertészetben, bár közel van a többiekhez, inkább zsúfoltságban érezheti magát.
– Szia, te kedves, mit szólnál hozzá, ha téged vinnélek haza? Várj, kiveszlek egy kicsit ide az útra, hogy jobban lássalak. De szép vagy! Jól láttam már messziről! De jó, végre megtaláltalak! Örülök, hogy nem csábultam el az egyik divatos rokonoddal. Bocsánat, nem tudom, ismered-e. Végre tudok csinálni majd saját hársfateát! Gyere, menjünk a pénztárhoz! Vigyázz, most egy kicsit zötykölődni fogsz, de nem lesz hosszú az út, utána kinyújtózkodhatsz!
A kis hárs a végleges helyén rengeteg vizet, vitamint, jó fekete földet, valami furcsa zselét is kapott, meg a töve körül ágakból darabolt réteget, ami nem engedte, hogy a víz könnyen elillanjon.
– Ó, ez isteni hely, a magaslaton vagyok, bár körülöttem síknak tűnik minden, attól még látom lent a kisházat, a garázst, a többi kisfát. Bár ők nagyobbak. Még persze annyira nem néztem körül. Meg kicsi is vagyok.
A lány mindent megtett, de ettől függetlenül az első két év igen nehéz volt, végig féltette Kishárst, biztosan megered, ugye? Sok víz, bár nem mindennap, de akkor kiadós, vitaminok, az a talajtakarás, meg hamut is kapott. Mindig megsimogatta. Finoman, a kézfejének külső élével olyan érzéssel, hogy a fa belebizsergett, mint amikor azok a pici cinkék rárepülnek, hogy róla lássák a világot. Már három fázáson túl volt Kishárs, mikor a lány júniusban megfogta párja kezét. “Gyere, sétáljunk egyet a kertben, szeretnék mutatni neked valamit!”
– A szedret, málnát láttam. Meg az egrest is, én is figyelem, nagyon szép idén a kert.
– Ezt is láttad? Figyelj, most fog virágozni! Idén először! Akkor csak jól érzi magát, ugye? Úgy izgulok mindig érte! Már látom előre, milyen szép lesz, mert csak szebb és szebb.
Persze, most sem maradt el a simogatás. Még a bimbók is kaptak egy-egy óvatosat. Kishárs is jól emlékszik erre, mert életében először megérezte saját illatát, és találkozott közelebbről is a csiklandozó méhecskékkel és más rovarokkal, akik a virágaira szálltak és lakmároztak. Szívesen adta, hiszen akkor a magok beérve új életre kelhetnek megfelelő helyre esve. Még nem volt olyan magas, talán másfél méter, de már jobban látott. Nyújtózkodott, most már nemcsak lefelé, körbe is nézett. Ahol a Fényes felkelni kezd, ott látott valami nagyon érdekeset. Odasusogott: “De szép! Neked ilyen nagy leveleid vannak? Ez nagyon érdekes. Rád is szállnak csiklandók?”
– Igen, nekem ilyen nagy leveleim vannak. Állítólag minél idősebb vagyok, annál szebbek, nagyobbak. Mert amikor még kisebb voltam, a leveleim sem nőttek ilyen szép nagyra. Azt hiszem, mostanra értem el azt a kort, hogy a leveleim is mindig szép nagyra nőnek. Lehet, tévedek. Az előző melegben is már sok nagyobb levelem volt. Te már virágzol? Én még ahhoz fiatal vagyok, én még gyereknek számítok.
– Ilyen nagy vagy és még gyerek? Mekkora leszel, ha felnősz? Én is érzem magamban, hogy ezt a hátsókertet –így hallottam a kétlábúaktól – teljesen be fogom borítani a lombommal, de én már most virágzom. Pedig még nem éreztem, hogy ilyen hamar eljön. Akkor én kis felnőtt vagyok?
– Láttam már ilyet – szólt a beszélgetésbe gombabarát. – Ti, hársok, ha sok finomságot kaptok, meg napot, meg még a hideg ellen is védenek, nagyon hamar virágoztok. Azt hiszem, mert szeretitek a csiklandókat. De ti is sokáig éltek és nagyra nőttök, mint Platánka.
– Bocsánat, még be sem mutatkoztam. Platánka vagyok.
– Örvendek, Kishárs. A kétlábúak le szokták néhányunk virágait szedni. Valami száraz, levegős helyen megszárítják, majd forró vízbe teszik, és kis idő múlva megisszák. Csiklandóktól tudom, hogy nagyon finom. Téged miért ültettek, Platánka? Téged mire használnak?
– Azt hiszem, engem csak az árnyékom miatt…
– Szerintem, mert olyan szép vagy. Persze, biztos fontos az árnyék is…
– Ahogy így látlak, kedves Kishárs, szerintem Téged is szeretnek nézni, meg az árnyékodban ülni. Ha olyan nagy leszel, figyeld meg, lehet, kapsz egy padot Te is. Ha leülnek, sok embertörténetet fogsz hallani. Szépet, fájót, érdekeset. Alattam is van egy pad, az ott látott és hallott történeteket szeretem a legjobban. Úgy érzem, olyankor direkt ott mesélik, hogy velem is megoszthassák, hogy legyek a cinkosuk, hogy vigyázzak, és hosszú ideig megőrizzem, majd másoknak elmeséljem. Ők így élnek sokáig a világban.
(Dina-Papp Ilona (dépéi))