Ketten vágva
Sokat gondolkozom. Nem kellene, sokszor nincs értelme. Figyelem a világot, a kisebbet, ami körülvesz, meg a nagyobbat is, amire ugyancsak ráhatásom nincsen. Mennyire igaz mindenre, hogy csak távolról látsz mindent igazán! Mondok egy példát.
Minap vágtam egy fát. Na nem túl nagyot, csak olyan kétmétereset. Na jó, lehetett vagy három. Közel volt a kerítéshez, az egyik oldalról megnéztem, aztán ki kellett mennem az utcára, hogy onnan is megfigyeljem. Nem láttam jól közelről.
Persze, először ami száraz, vagy beteg, azt kell levágni, de a forma, a szépség már egészen más! Előbb odamegyek, és kedves olvasó, kinevethetsz, de közelről megkérdezem a fától, ugyan melyik ág menjen? Aztán távolról is megszemlélem, hisz ő sem látja magát rendesen.
Itt jön az, hogyha nem figyeled meg messziről a fát, és nem jegyzed meg jól, hogy melyiket nézted ki, könnyen megeshet, hogy levágsz egy másik ágat, aztán ugrott az egész tervezet. Szóval ennek az egy kicsiny fának a visszavágása vagy fél napomba telt, míg elérte a kívánt formáját, csak utána jöhetett a sebkezelés, a takarítás.
Ha ketten lettünk volna, ki ugyancsak hozzáértő, vagy figyelmesen munkaszerető, végeztünk volna az egésszel talán egy óra alatt. Én mondom messziről, ő vágja, aztán cserélünk, és ő is megnézi, együtt körbenézzük, és amikor mindketten jónak látjuk, véglegesítjük. Látod, nem véletlen, hogy sok munkához két ember kell.
(dépéi)