Szem-lélek-váltó
Képkockáról-képkockára telik az idő, a jól megrajzolt keretben. Körülöttem egy kétdimenziós világ, dualista szemlélettel: minden jó vagy rossz.
Egyszerű az élet, egyszerű vagyok én is. Beszűkült tudattal egyetlen nézőpont van a fejemben.
Egy gyűrött reggelen azonban valahogy másképp nyílnak a lapok. Ki akarok törni a keretből! De félek, mert emberré válni nehéz.
Bátorságot gyűjtök, és rányitom szemem egy nem rajzolt világra. Életem képeit egy rendezetlen hajú férfi bámulja szemüvege lencséin át. Olyan, mint én, csak élethűbb. Magányosnak tűnik. Rákacsintok.
Ő, az Olvasó gyöngyöző homlokkal ördögűzőért kiált.
Kilépek a térbe. Milliónyi pixel formálja sziluettem. Mindegyik egy nézőpont; része az egésznek.
Körben az emberek dermedt tekintettel néznek. Csak egy negyvenes nő énekel csendesen: „take on meeee”.
Megkérdezem az ámuló tömeget: „Kik vagytok ti, és mi a helyetek a világban?” Nem tudják a balgák. Némán néznek tátott szájjal tovább.
Kihúzom a hátam. Felkészültnek érzem magam, hiszen nálam van egy puttony tele előre megírt válaszokkal. Ezeket még mások ítélték korábban helyesnek.
Különös módon arról többeknek van konkrét meglátása, én mi vagyok, és miért jöttem. Erről hangosan vitába szállnak egymással.
Elbizonytalanodom. Abból vagyok talán, amit ők gondolnak rólam? Minden szempont valóban a határom egy pontja?
A visszatérő feladatok különböző ruhákba bújnak… Megoldásaim elavultak. Ezért úgy döntök, hogy a csordaszellembe vetem hitem ebben a szellemcsordában. Tanulságok híján persze öntudatlanul. Mártír vagyok, és megbékélek a hátrányt hozó eredménnyel is. Még a jogos haragomat is lenyelem, ha kell. Hiszen a „jószándék” vezérel. Sovány vigasz, de egy elég kényelmes gondolat.
Záró akkordként megírom nektek, itt a „jószándék” fogalma: az ördög hajlékába vezető kőzettani útburkolat.
(Dobák Viki)