Magányos hidak
Elhagyatott utcákon száguld tova a képzelet,
És minden emlékezet. Rád gondolok Pesten,
Ha átlépek bármely hídján, mely egyre ritkábban
Történik meg. Te voltál ott a bástyám, minden menedékem,
Támaszom, párom nem. Társam ott is a magány volt,
A ködös együtt töltött éjjelek, a sikátorok csendes dala,
Üvöltő bánata. Emlékszem, a körutakon fagyoskodtunk
Egy viharos éjszakán, mert nem engedtek be a kollégiumba.
Milyen szép is volt, milyen giccsesen romantikus!
Gúnyosan lenéztél. Műveltebb vagyok, mint az átlag,
Mégsem volt elég, mondtad. Szemeid is hazudtak.
A zöld színről mindig Te jutsz eszembe! Kedvenced volt.
Akkoriban minden ruhám ilyen volt. Igaz, tudattalanul.
Titkodat később fedted fel. Színházak, előadások száza
Köt hozzád. Mégsem volt jó neked! Hallgatagon, némán
Tűrtem tombolásaidat is. Hát neked nincs semmiről
Véleményed? Magával ragadott igaz, minden élmény.
Megszólni azonban valóban nem tudtam. A tanú című
Filmet együtt néztük meg, Lenin képét a falon. De minek?
Szívem mindig másfelé zakatolt. A templomok zsolozsmája
Érintette meg lelkemet, a Polgárok házánál mondtad ki
A végső nemet. Eldobtál miatta, hiszen csak egy órát akartam
Venni ajándékba. Fából készültet, egy baráti esküvőre. De te ezt
Félreértetted. “A politika mocskos hab a folyó felszínén” –
Gondoltam még akkor én. Egy sárga villamos az utolsó kocka,
Mely lelkemet néha mardossa. A fűtött szoba, ahol nem történt
Semmi sem. Ahol az az átkozott fekete-fehér fotó lógott példaképedről a
Koszos, mocskos válaszfalon! Az örök gát, a híd, mely össze is
Köthetett volna tán, minket azonban szétválasztott. Pajzán mosolyod
Gyötör. És az, hogy minden csak volt, elmúlt. Néha egy-két sor,
Ennyi maradt belőlünk, semmi több.
(Dobó Georgina)