Néha
Néha azt érzem, elér a vég, eltűnik a képlékeny cél,
Mely változik nap mint nap. Kitartás nélküli létben újra itt a tél.
Néha meghalnék… néha tovább mennék végtelen utakon
Hozzád, utánad, de már rég elmúlt a láz, nem maradt más,
Pusztán vízzel öntött parázs a tábor végén valahol Tokajnál.
Néha… teljesülnek az álmok, még ha annyira későn is,
Hogy már nem tudsz velük mit kezdeni.
Néha gondolok még Rád, szemeid lágy tükrére, bűnös varázsára.
De már nem kell. Ez sem. Csak a vágyak tengere, csak a bűn.
Tobzódó lelkem megnyugvása karjaitok ölén. Ennyit kértek, ennyit sem értek!
(Dobó Georgina)