Pannonhalma
…megy tovább az Élet. Hős szerelmek,
Régi képek. Egykori leveleim mind a kukában.
Szerelmesek, vegyes érzésekkel teltek.
Forró teát kortyoltunk. Cukor nélkül: vad
Feketét. Kávé volt-e? Nem tudhatom, csak ennyit:
Meleg. Ültél a kémiaórán, írtad, s ócska tolladdal
Vetetted papírra kihűlt porát csókjainknak. Emlékeim
Kopnak. Igaz, enyhülnek, de mégis léteznek a fájdalmak,
Amíg lélegzem. Te akkor azt hazudtad, vagy gondoltad,
Hogy pap leszel. E kusza sorok között igazodjon el a világ,
S te, a nagy irodalmár, Molnár N. Tamás! Gábor, Szabi, és más!
Elkeveredett minden, az e-mail későn érkezett. Szívem aznap
Széttépte az emlékezet. Külön utakon jártak a vallomások,
Szakítások. A posta vagy a lányok keverték el, mind a mai
Napig talány számomra, Nemecsek, Tamás. Ki elloptad tüzes ajkaim
Első vágyát. Kicsi, Nagy, mulatós, Anasztázia, vagy rock
Zene. Mind, mind Ti vagytok nekem. Nem hiszed, tudom,
De sokat jelentettél, hiányoztok. A könnyes zsebkendőt, mit adtál,
Őrizgettem. Kupakokat gyűjt ma minden beteg! Úgy hallom,
E piciny halom még mindig áll a Vár úton, messze a Dunántúlon.
Egy arborétum elveszett zegzugán csented el minden ígéretem.
Én már hazafelé sírtam a vonaton. Nem Qpack romjai ürességét bántam,
Pusztán annyit, hogy… Ott azt éreztem, vége mindennek.
Volt-e értelme ennek. Csak könnyeztem, s révedezve néztem a tájat,
Mely maga mögött hagyott minden szépet, mélybe hulló vágyat.
Visszafordíthatatlan események, Pannonhalma, testvérosztályunk,
Bukott májusunk. Túlzok kicsit? Lehet! De nem! Tényleg ennyire
Rossz volt elveszíteni akkor mindent. Mit nem tudhat senki, még én sem.
(Dobó Georgina)