A könny útja
Fehér a busz, mellettük az ikrek fehér fülhallgatóban csücsülnek, rajtuk fehér bakancs, fent a polcon fehér bőrönd. Holnapra meg havat mondtak a hegyekben, még jó, hogy ma megyünk – morfondírozott Gácsik úr, a nagypapi, abban a fekete szövetkabátban, amit igen ritkán vesz fel, most is csak azért, mert mégiscsak temetőbe megy.
Megy, azaz mennek, Mátéval, az unokájával. Sosem felejti el a 8 éves kisfiú arcocskáját, amikor a kertből kihúzott krizantémmal beviharzott a nappaliba.
– Ezt a dédipapának szedtem – mondta boldogan – holnap ültesd el abban a kis kertben, amiről meséltél. Igaz, nagyon messze költözött, de te megtalálod, én tudom!
Gácsik úr hamar meggyőzte Mátét, hogy menjen el ő is vele, végül is ő adja a virágot. A fehér virágot, ami szerencsére gyökeres, majd elülteti, mielőtt elhervad.
Másnap így kerültek a buszra.
Az ikrek ütemesen verték a tamtamot a lábukkal. Gácsik úr jól ismerte azokat a lábakat, mindig az apja falujában szálltak le, pont ugyanabban a buszmegállóban, ahol ő is szokott. A bakancsok szinte egyszerre mozogtak.
Csak nem egyforma zenét hallgatnak? – meditált az öreg. Arra gondolt, ha most fiatal volna, lehet, ugyanezt tenné, de inkább most kihagyja, és nem azért, mert a fehér fülhallgató nem passzol a fekete szövetkabátjához, neki most figyelnie kell a kis lurkóra. Ismeri a lányát, ő kétszer annyira aggódik, mint amennyire az ember lelkére köti az óvatosság csomóját.
Már az apja is odavolt a zenéért.
Emlékszik, aratáskor mindig énekeltek, de előfordult, hogy mikor lefeküdt, a villanyt ugyan lekapcsolta, de utána még hosszan dúdolt, ő meg nem tudott elaludni. Ácsként dolgozott, ezért a tető neki olyan volt, mint fecskének az eresz, ráadásul sosem hagyta ki a fütyörészést. Ennek persze a háziak örültek, mert legalább tudták, nincs semmi baj.
Volt is egy kedvenc nótája.
Gácsik úr visszaemlékezése szerint egyszer nem ízlett neki a leves.
– Sok benne a hagyma, asszony – mondta. Erre a neje, miközben gyorsan kimerte a hagymafejeket, rákezdett a dalra, az apja meg folytatta, aki a nagy vígságban meg is felejtkezett róla, mi volt a baja.
Egyszer a rádióban meghallotta ezt a dalt. Vidám nóta volt, de azért gyakran sírhatnékja támadt tőle, ha rá gondolt. Ám Gácsik úr kemény volt, mint a gyémánt, nem lehetett csak úgy megríkatni.
– Mégiscsak férfi lennék, vagy mi a bánat – mondta gyakran a feleségének, mikor valami rossz esemény hatására annak könnybe lábadt a szeme.
A nóta akkor felcsendült, és épp ott volt Máté, a kis technikai zseni. Az meg egyből beállította a mobilján csengőhangnak, majd Gácsik úr kívánságának megfelelően, az ébresztője is az lett. Így jutott eszébe az öregnek, hogy ő most ennek köszönheti, hogy elérték a buszt. Ha nincs Máté, nincs az a dal, ő bizony még a másik oldalát trenírozná az ágyban.
Ekkor a bőröndre nézett, vajon mit visznek benne? – Én a könnyeim – futott át agyán –, a könnyek az emlékezet nagykövetei, nem is értem, miért megyek a temetőbe? Igaz, megígértem Máténak, szívesen rendezgeti otthon az autóit is, talán a tereprendezéssel sem lesz semmi baja.
Én nem fogok sírni, nem én – hogy venné ki magát Máté előtt egy könnyes szemű öreg úr? Majd otthon, mikor senki sem látja, vagy ha igen, legfeljebb a hagymától. Az apám is ezt akarná– gondolta.
A busz közben monoton zötyögött, a kátyúk és az itt-ott már rozsdás vasúti sínek kereszttüzében. Máté már nagyon meg akart érkezni, mert állandóan azt kérdezte, ott vannak-e már. A nagyapja nem győzte csitítani.
Mikor az ikrek a mobiljukat nyomogatták, Gácsik úrban rögtön megfogalmazódott, hogy ő bizony a temetőben ki fogja azt kapcsolni, ne keresse őt senki, mert nem lehet tudni, mit vált ki belőle a telefoncsörgés, az a dal… Vagy elsírja magát, és akkor vége a világnak, valami eltörött, vagy az is lehetséges, hogy majd beugrik a hagymás sztori, és ő is jót derül.
Jobb a csend, a nyugalom, bár ami Mátét illeti, lehet, hogy az csak egy könnyelmű idea, Máté mégiscsak egy 8 éves gyerek, akinek nem kell se hagyma, se dal, önkéntelen izeg-mozog, mintha tartós elem lenne benne. Talán nem is volt olyan jó ötlet magammal hozni – merengett, s észre sem vette, amikor egy fekvő rendőrre tévedtek a busz kerekei.
Egyedül az apjának lett volna hajlandó megbocsátani, ha kereste volna, őt azonnal visszahívná.
El-elnézte Mátét, amint a párás ablaküvegre rajzolt az ujjával, majd tekintete a másik oldalra tévedt, a fehér bakancsok felé.
– Ja, igen… ha esetleg apám ikertestvére hívna… az se lenne rossz… – ecsetelte magában, persze jól tudta, annak semmi alapja, meg aztán a „kert” az csak sír, a krizantém meg csak jelkép.
Olyannyira el volt foglalva a gondolataival, elmerült bennük, mint kavics a patakmederben, hogy észre sem vette, amikor az egyik iker srác füléből kiesett a fülhallgató. Az addig csak hangos zenebona jól érthető dallamvilágával nagyot harsant a térben, többen fel is kapták a fejüket.
Máté is, aki Gácsek úr helyett rögtön felfigyelt a dalra. Dédapja dala volt. Úgy rázta meg az idős férfit, aki még mindig erőteljesen és mélyen dédelgette gondolatait.
– Nagypapi… a csengőhangod! – kiáltotta ujjongva.
Igen, az volt, a rádió szólt, s benne a dédi dala.
Gácsek úr, mintha kirázta volna a hideg, vagy átkarolta volna a forró afrikai levegő, hirtelen felkapta a fejét, és szeme sarkából apró gyöngyként gördült le egy könnycsepp. Érezte is, hogy most aztán valami megfoghatatlanul sejtelmes dolog történik vele, aminek tényleg nem örül.
Elővett egy papírzsebkendőt.
– Folyik az orrod, nagypapi? – kérdezte Máté.
Gácsek úr nagy sokára válaszolt csak.
– Folyik? – folyik, gondolta, valami folyik, s ha homályosan is, de látta, hogy az ikrek leszállnak.
– Gyere, Máté, itt a kert…! – és rohantak az ajtó felé.
(Dobrosi Andrea)