A magány köntöse
Szerelmet bontok,
ahogy a tavaszi fák levelet,
röppenek,
mint rigók az ágboguk felett.
Viszem a dobbanásokat,
mikor egy a két szív,
s nincs olyan,
hogy kihagy.
Megyek vele a reggeli gyorssal,
pedig már lerágott csont a szerelemvonat.
De tudom,
vársz a peronon,
akár fecskék a nyarat –
s mint kabátot,
rád gombolom.
Már csak egy a baj:
az idő gyorsan elszelel,
rám hagyva a magány köntösét.
Viszont nem veszem fel akkor sem,
ha nem létezel!
(Dobrosi Andrea)