Boldog karácsonyt!
Állt a nő a téren. Ámulattal nézte az ég felé kapaszkodó, magas fenyőfát. Nemrég állították fel, lágy szellő lengeti rajta a színes, fényes papírba csomagolt dobozokat, amik díszítik. Szíve egyszerre volt tele büszkeséggel és keserűséggel. Büszke volt, hogy városában áll egy ilyen szép nagy fa, a „mindenki karácsonyfája”. Csodálta csillogását. Ide jöhet bárki – gazdag, szegény, hajléktalan –, és örülhet neki. Csodálatába azonban szomorúság is vetült. Milyen hatalmas fa, és minő véget ért?! Ez az életerős fenyő sem élhetett tovább!… Ki tudja, hány madár, mókus örült ágai védelmének? Aztán felsikított a fűrész, az óriás dőlt, magasba emelték, a teherautó vitte hosszú kilométereken át… és most itt áll a tér közepén. A szél játszik csak ágaival, se madár, se mókus!
– Olyan magányos, mint én – gondolta a nő, és búsan indult lefelé a térről.
Pár nap, és itt a karácsony…
– Szia! Boldog karácsonyt! – simította végig valaki a karját. Meglepetten nézett a siető lábak után.
– Szia! Köszönöm, Nektek is boldog karácsonyt! – kiáltotta a távolodó volt munkatárs után. Gondolatai kavarogtak a fejében.
Mindenki siet, nem érnek rá megállni beszélgetni. Csak annyit kérdeznek : „Hogy vagy?”, de a választ nem várja meg senki. Nincs idő… Sietünk, mert vár a gyerek, sietünk dolgozni, sietünk az orvoshoz, sietünk a halálba… Ott, a túloldalon vajon lesz elég időnk?!
Most is mindenki rohan, utolsó rohamok a boltokban, bevásárolni, mert annyit kell (illik) főzni arra a két nyomorult napra, amennyi egy kisebb falunak egy hétig elég lenne…
Meg persze az ajándékok! Kell öcsinek, bácsinak, a kiskutyának, talán még a fal sarkában tanyát vert egérnek is lesz egy darab sajt, de foglalkozni a másik emberrel, na arra nincs idő!…
Összeszorult a szíve. Évek óta egyedül van . Gyermekei másutt próbáltak boldogulni, távol élnek tőle, szülei és párja sok éve átköltözött a boldogabb másvilágba.
„Boldog karácsonyt!” – hallja ismét és egyre többször innen is, onnan is a szapora lábú emberek szájából. Úgy érezte, rühelli az ünnepet! Egyedül… Műfenyővel!… Olcsó, minden évben elő lehet venni, ez is csillog a díszekkel!… Szép-szép, de nincs az a semmivel össze nem hasonlítható illata, ami gyermekkorában hozzátartozott a karácsony meghitt pillanatához. De legalább miattam nem vágnak ki egy fenyőt sem! – gondolta elégedetten.
Lábai észrevétlenül a kis templom elé vitték. Tétovázott. Bemenjen? Nem volt igazán hívő, hisz a középiskolában kifejezetten ateistának nevelték, de valamiért időnként mégis vonzotta a templom csendje, békéje, szakrális varázsa.
Zavarában csizmája orrával a hóba karcolta a krikszkrakszokat, majd határozott léptekkel indult a templom felé. Ahogy belépett a parányi templomba, megcsapta orrát a már-már feledésbe veszett, gyermekkori karácsonyokat idéző fenyőillat. A felállított betlehem körül két nagyobb és öt kisebb feldíszített karácsonyfa várta a hívőket.
Fájó és nosztalgikus érzései a nő szemébe csaltak egy könnycseppet, amit még számtalan követett. Hagyta, hogy végigcsorogjon a lelket tisztító, sós könnyáradat az arcán. Kezét kulcsolva állt az oltár előtt, könnyei csendben áztatták a vörösmárvány padlót. Imádkozott.
Szívből sajnálta Krisztust, még inkább Máriát, az anyát, aki elvesztette gyermekét. Átérezte fájdalmát. Állt a keresztre feszített Jézus előtt, és kérte, hogy bocsásson meg a bűnös embereknek. Bocsásson meg neki is mindenért, amit tudva és tudatlanul elkövetett. Bocsásson meg gyermekeinek, szeretteinek, barátainak! Kérte Istent, hogy engedje meg, hadd segítsen még a családjának, az embereknek. Kérte, hogy mutasson neki utat az Úr, hogyan cselekedjen jót!
Ahogy imájának végére járt, mellkasában zakatoló szíve csendesedett, az erős nyomás szűnni kezdett. Mély levegőt vett, beszívta még egyszer az átható fenyőillatot. Megtörölte szemeit, keresztet vetett és elhagyta a szakrális teret. Kilépett a levegőre. Kint szikrázott a hó, a templomi félhomály után még inkább vakította amúgy is fényérzékeny szemét. Az emberek most is siettek, mégis másképp, megértéssel látta őket.
A friss levegő átjárta tüdejét, csípte könnyáztatta arcát – elmosolyodott.
– Áldott karácsonyt! – állt meg mellette egy ismerős.
– De rég láttalak! Áldott karácsonyt Neked is! – válaszolta kedvesen a nő.
– Merre mész?
– Megyek a gyerekekhez karácsonyra! A buszig mehetünk együtt! Mesélj, mi van veled? Olyan régen találkoztunk! – fűzte a szót az ismerős.
Elindultak együtt és beszélgettek. Valaki végre meghallgatta! Pár perc ugyan, de most nem volt egyedül. A buszmegállóban ismerőse távozása után erőt vett magán és elővette a telefonját. Ujjai siklottak, míg megtalálta a kedves számot. Kicsengett… Szíve torkában vert. Vajon hogy reagálnak majd az ötletére? Nem sokáig kellett várnia, meghallotta a fülének oly kedves, csilingelő hangot:
– Szia, Anyu! Mi újság?
– Szia, kislányom! Mi lenne, ha veletek karácsonyoznék? – kérdezte remegő hangon.
– Ó, anyu, az nagyon jó lenne! – hangzott a megnyugtató válasz. – Mikor tudnál jönni?
– Még van egy kis dolgom (agyában versenyeztek a gondolatok: kinek mit vegyen gyorsan, mit süssön, mit vigyen magával?), de két nap múlva tudnék utazni!
– Az nagyszerű! Várunk! Puszi! – csicseregte a nagylány.
– Szeretlek! – suttogta örömtől csillogó szemmel a nő, és már látta szeme előtt, ahogy együtt állnak a feldíszített fánál, izgatottan bontogatja mindenki a fa alá tett ajándékcsomagokat, és meghatottan néznek egymásra. Megfogják majd egymás kezét, és szeretettel mondják ki:
– Boldog karácsonyt!
(Domokos Edit)