Vártalak
Vártam én hóborított hegyek között,
madárcsicsergős tavaszi reggelen.
Forró nyárban, zöldellő bokrok fölött
egy pille szárnyán reméltem, meglelem.
Az ősz elhozta erdő színes leplét.
Csak álltam, de hiába is vártam ott,
míg mélán bámultam egy tarka lepkét,
a köd elrejtett, s a zord szél felkapott.
Magasba repült keringve egy porszem…
Mi az, mit az élettől még megkapok?
Rád várok, akárhová is igyekszem,
de végül mindig csak egyedül vagyok!…
Láttam már
Láttam már vágyat a szemedben,
mikor egy emléket kerestem.
Letettem? Talán már el is feledtem?!
Vagy ráleltem csillogó szemedben?
Láttam már fájdalmat szemekben,
borzongást remegő testekben.
Egy érzést másikba temettem –
magamra mindent nem vehettem…
Láttam már ráncokat kezekben –
tétova mozdulat, esetlen.
Könnyek és szavak is kéretlen
arcomat takaró kezemben.
Láttam a vágyat a szemedben.
Szikrát szórt, tükrödre nevettem.
Végtére mindent megtehettem:
álmomban csak Veled lehettem!
Végül egy pirulát bevettem,
a tollamat szép lassan letettem,
a többit gondold ki helyettem! –
na ezen jó nagyot derültem.
Lehetetlen?
Lehetetlen
lehetőségek
lehetséges tárháza?
Félig üres,
vagy félig tele?
Eltörött már a váza…
Innen oda,
onnan meg ide –
ténfergek csak magamban.
Fejem fogom,
a kezem nyújtom,
ki fogja meg, ha baj van?!
A-tól Zs-ig magány
Ablakom takarja már jégvirág,
Átlátni nem lehet. Milyen világ?!
Benned is megbíztam – ugyan miért?…
Civilek tesznek jót valakiért.
Csalódtam ezerszer minden fokon.
Dereng a hajnal – hol egy rokon?!
Elmenjek, maradjak? Kétely gyötör.
Élmény, ha látlak, egy kép is gyönyör.
Félek, hogy elpereg, sok időm nincs,
Gondom az több van, mint félretett kincs.
Gyanútlan, hiszékeny bolond csupán –
Ha látnál így, ámulnál, mint egy csukán.
Innék egy pohárnyi jó alkoholt,
Írnék, a vád az csak bizony koholt.
Jó lenne ölelő karodban még! –
Kedvesem, nem ad meg nekem az Ég…
Lehetne reményem, ó Istenem?
Lyukasak álmaim, nem ismerem…
Mi lehet oka, hogy magam vagyok?
Nem kértem sokat én, mint a nagyok.
Otthont és ölelést, szeretetet.
Ó, miért senki sem szerethetett?!
Ördögi gondolat ide kerül,
Őrület játéka elém terül.
Pénzen nyert boldogság engem nem vonz,
„Qurzorom” nem ezüst és nem is bronz.
Régóta taposom már az utat,
Sehol se látok egy tiszta kutat.
Szerelmet reméltem, magány jutott,
Tőled biz semmi több, ennyi futott.
Tyű, azt a mindenit, elhallgatok –
Utánad többé már nem ballagok.
Úttalan utakon járok magam,
Üres a tarisznyám és kong a szavam.
Űr tátong szívemben, fáj a magány…
Vár még az Élet, hát legyek vagány!
Wagner vagy Beethoven, mindegy, mi szól.
Xénia kérdezi: „Hogy vagy?” – Nos jól!
Ypszilon elágazás, tévhitek –
Záródnak előttem ajtók, szívek,
Zsarátnok éget, de mégis hiszek!
(Domokos Edit)