“Ez az a nap”
Ült a nő a vonaton. Kezében sűrű csapásokkal hajtotta arcába a friss levegőt egy fekete csipkés, fehér rózsákkal díszített legyező. Egy régi típusú csühögő zötyögött velük a főváros felé. Magas lépcsőin alig tudta magát felküzdeni rá.
Nem ismert senkit. Úgy volt, hogy barátnőjével együtt utazik, de ő az utolsó pillanatban megbetegedett. Hirtelen elhatározással vette rá magát az utazásra – majd csak lesz valahogy.
Egy vallási indíttatású koncertre tartott. Nem volt gyakorlott hívő, de barátnője kedvéért vállalta az utat.
A fülkében két ablak is le volt húzva, de a levegő “állt”, a hőség egyre fokozódott.
– Ingyen vonatnak ne nézd a hőfokát! – mosolyodott el. – Csak kibírom.
A vonat lassan zötyögött tova a síneken, kattogása gyermekkori utazásaira emlékeztette, amikor Máriagyűdre tartottak nagyapjához. A mellette levő ülésen egy hölgy barkóbázni tanította unaloműzés céljából a nyolcéves forma kislányt.
– Jól bírja ez a kicsi az utat – gondolta. Eszébe jutott, hogy ő is sokat játszotta ezt iskolából hazatérve barátnőjével. Azóta jócskán elszaladt az idő…
Négy óra múlva úgy látszott, szabadulnak a félönkéntes szaunából – megérkeztek a Keleti pályaudvarra. Ígéret szerint a Stadion mindössze 15 percre van. – Nos, akkor előre, menjünk!
Az igencsak hosszú – 10-12 kocsiból álló vonat egy fülkényi társaságát összefogó fiatal férfi nagyon barátságos volt. Odafigyelt a korosodó nőre is, aki nehezen járt fájó térde miatt. Még az elemózsiás szatyrának cipelését is átvállalta. A nő hálás is volt neki érte. De az út mégsem rövidült, egyre csak mentek, a forró aszfalt égette a talpát. Úgy vágyott egy padot, amire kicsit leülhetne, de nem talált sehol. Szomjas is volt, ám itala is a férfinél maradt. Örült, hogy a javaslatot megfogadva hozott egy fehér kalapot, így legalább a tűző nap nem bántotta a fejét, mégis az időnként feltámadó széltől még erre is vigyáznia kellett, mert néha alákapott.
Végre találtak egy kaput, ahol beengedik őket. Táskát, szatyrot, fémövet, szemüveget le kellett tenni egy asztalra (akár a reptéren), vizsgálókapun át lehetett bemenni, a táskákba is belenéztek – terroristákat nem szerettek volna a rendezvényre beengedni.
A hőség már-már elviselhetetlenné vált. Ám a kis csapat reménnyel telt szívvel tartott a Stadion felé, és akadt, aki a viccelődéshez sem volt fáradt. Egy lámpaoszlop keskeny árnyékába állt, majd a többiek követték libasorban, s megálltak nevetve, egymás mellett egy közös fotó kedvéért, aztán mentek tovább. Sajnos nem a megfelelő irányba haladtak, és szektoronként csak azokat engedték be a további kapukon, akiknek a jegye az adott szektorba szólt. Nekik a “B” jelzést kellett megtalálniuk, az viszont – a nőnek úgy tűnt – elérhetetlen távolságban van még. Mikor végre elértek a “B” szektor határáig, egy magas fémkordon választotta el őket a bejárattól. Fel kellett menni a lépcsőn, ki az utcára, csak megkerülve lehetett odajutni.
A nőt a sírás kerülgette. Istenem, miért jöttem ide? Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy beteg lábbal és derékkal eljöttem egyedül ebben a kánikulában? Én nem vagyok normális! Esküszöm, nem vagyok ép elméjű! Itt fogok összeesni! De a barátnőm se százas, az tuti! Megmondtam, hogy ülőhelyet szerezzen, mert egyikünk se tud fél óránál többet állni, nemhogy 8 órát! Erre mit csinált az a lökött nő? Na mit? Állóhelyet szerzett! Itt én elpusztulok, biztos, hogy nem bírok tovább állni.
Mérges is volt, csalódott is, a könnyeivel küszködött.
A csapatot összefogó férfi látta ezt, és biztatta:
– Mindjárt ott vagyunk, hoztam takarót, arra majd leülhetsz!
– Nos jó, már csak pár lépés, és legalább árnyékban leszünk!
Két jegyet vett, mert ígéretet kapott arra, hogy a rendezvény végén egy Jézus-Bibliának lehetnek tulajdonosai a résztvevők.
Itt érte az újabb pofon. Egy fő csak egyszer csipoghat be a kapun, mindegy, hogy hány jegye van, és csak egy kártyát kaphat, amivel a program után mindössze egyetlen példány könyvet vehet át.
– Nézze, a barátnőm beteg lett, nagyon beteg, nem tudott eljönni, pedig szeretett volna! Kifizette a belépőjegyet is! Két jegy van nálam! – mondta érveit sorolva, de a fiatal segítők hajthatatlanok voltak.
– Sajnáljuk, egy személy csak egy könyvet kaphat!
– Ez nem keresztényi hozzáállás! – emelte fel hangját a nő, és itt eltörött a mécses. Hiába ültem a 60 fokos vonaton, hiába égette szét a talpam a forró aszfalt, hiába fáj minden porcikám, mire ideértem, hiába fizettem ki két jegyet, nem tudok hazavinni két könyvet… Szégyellte is, hogy hullik a könnye. Nicsak, a 60 éves kisgyerek itt pityereg…
A férfi még rácson kívül állt:
– Semmi gond, ne keseregj! Nekem nem kell a könyv, az enyémet elviheted a barátnődnek!
– Köszönöm! – Milyen rendes ez az ember! – gondolta megenyhülve.
Az eddigi csalódottság helyébe hála és remény költözött a szívébe. A mosdó friss vizétől felfrissülve, lemosva minden szennyet, haragot elindultak a lelátó felől a sok lépcsőn át a küzdőtér felé. A férfi itt is segített, mert látta, hogy a nő már alig áll a lábán. Felajánlotta, hogy karoljon bele, így tették meg az utolsó távot.
– Na, Te szegény, megörökölted az öregasszonyt! –mondta a férfinek viccesen, mire ő azt válaszolta:
– Aki ezt az utat így bevállalta, az nem öreg! – Nevettek.
Egy hóágyú permetezte a vizet az emberek közé, kicsit enyhítve az elviselhetetlen meleget. A küzdőtérre leérve a férfi leterített egy pokrócot, és felajánlotta, hogy a nő üljön rá, majd segítenek neki felállni. De nem mert leülni. Túl merevek az ízületei. Csak térdelve tudna elhelyezkedni, de akkor utána menni sem tudna, a sérült térde ezt nem bírja.
Körülnézett és meglátott egy szabad lépcsőt. Egy biztonsági őr állt előtte.
– Megyek, megpróbálok leülni a lépcsőn! – mondta a férfi felé fordulva.
– Úgysem engedik… – sóhajtotta ő.
– Egy próbát megér, ha sikerül, ott leszek – ezzel bátorságot vett, és egyenesen a fekete ruhás őrhöz fordult:
– Jó napot kívánok! Tudom, hogy nem szabad, de van egy porcleválás a térdemben, és annyira elfáradtam, megengedné, hogy 10 percre leüljek a lépcsőre?
Már várta az elutasító “nem lehet”-et, mikor meglepő módon az őr széles mosollyal mindössze ennyit mondott: “Tessék csak!” – s rámutatott a lépcsőre.
A nő olyan boldogságot érzett, hogy ha páholyba ülhetett volna, sem lett volna jobb. Elővette táskájából az összetűrt szövetszatyrot, és elhelyezkedett rajta a lépcső alján. Körülnézett. Az emberek egyre jöttek mindenfelől, teltek a sorok. Csinált néhány fotót. Felnézett az Aréna nyitott teteje felett elszálló pár apró felhőre. – Ó, bárcsak beborulna, és lenne egy kis árnyék – gondolta. Ekkor jött egy másik biztonsági őr. Fiatal, erős, kigyúrt, tele tetoválással. Első ránézésre nagyon ijesztőnek tűnt, de az embernek ne legyenek előítéletei, hisz a marcona külső érző lelket takart.
– Ne itt a lépcsőn üljön! – szólt keményen a nőre. Az előző őr bocsánatkérően tárta szét karjait, ő nem tehet róla, ő engedte volna. De társa folytatta:
– Tessék felmenni oda a lelátóra, van ott még elég hely, oda üljön, amíg nem jön a szék gazdája, addig maradhat, akkor majd átadja.
A nő ámulva és hálásan nézett mindkettőre, és kirebegte:
– Köszönöm, akkor felmegyek, ha szabad!
Az egész koncertet innen nézte nyolc órán keresztül. Ebből a szektorból se le, se föl nem engedtek senkit, ha valaki máshova akart jutni, fent körbe kellett mennie.
Mint kiderült, őt szinte felzavarták a VIP-szektorba. Mert csodák mindig vannak. Bár barátnője szerint ez Isten műve volt, mint a két Gospel-kórus “Uram, nyisd meg égi csatornáid” könyörgés utáni, a semmiből jövő félórás eső is.
Közel 40.000 emberrel együtt tapsolt a magas színvonalon fellépőknek. A dicsőítő koncert végén átvehette a könyveket is. Boldogan ült vissza éjféltájban a vonatra, és örült, hogy mégis végig tudta csinálni, teljesítette a küldetését, és elviheti az áhított Bibliát beteg barátnőjének. Olyan nyugalom és elégedettség járta át lelkét, amilyet már régóta nem tapasztalt.
A lágy esti szél a nő hajába kapott a nyitott ablakon. A fáradt társaságot a szerelvény hamar álomba ringatta. A jól ismert vonatkattogás pedig azt zakatolta hazáig: Isten létezik, Isten létezik!
Magánkozmosz
A Kozmosz része vagyok –
szállok, akár egy porszem.
Szívedben nyomot hagyok –
mosolyod lehet részem.
Világűrben elveszve,
de Nálad biztonságban,
még szavakat keresve
a lelkedre találtam.
Magánkozmosz két karod,
átölel szeretetbe’.
Lelkem, hogyha akarod,
követ a végtelenbe!
(Domokos Edit)