Pundurka
Szeme fénye homály,
néz a távolba,
beleolvad
Nagymama.
Nagymamámmal érzek
Szemében a Nap tükre fénysugár,
zúzmarás szempillapár.
Gondolatban elszáll,
ha rám néz, üres a tekintete, fénylik a szeme.
Tejköd haja hullámaiból kinéz.
Oda kívánkozik, ahol a rét virágzik,
a szív egyszerre dobban,
a csók izzik, és ő beleolvad.
Ránccal szántott, aszott arcán
délutánra látni, céltalan, szeme homályos,
kedélye zaklatott, durcás.
Sír. Viharos a nézése.
Hosszú, vékony ujjaival bögréjét tartja.
Érzékeny, csorbát ejt a tűrőképessége.
A magány betegsége szomorú tengerszem,
Mindig ott van, ahol az érzelme.
Estére elfárad, a sötéttel betakarva álomba merül.
Meggyötört teste mozdulatlan múmia.
Ki tudja, merre jár, ez nem is fontos ám!
A lényeg, hogy itt él tovább.
(Márton Csilla)