Átimádkozva
Gül Baba a török hódoltság idején rózsáival ültette be a dombot. Később jómódú kereskedők, gyártulajdonosok építettek hétvégi telkeket, nyaralókat. Aztán az állam elkobozta tőlük, és kommunista pártfunkcionáriusoknak utalta ki a Rózsadomb villáit. Napjainkban az ország egyik legdrágább lakóövezete, hisz csodálatos panorámája a Budai-hegység, a Várnegyed, az Országháza, a Duna és a Margit-sziget. Elitnegyed. Nem is gondolná az ember, milyen sok érzelem fortyog a dombon. A lenyomatok még mindig lüktető erővel akarják felhívni a figyelmet az erkölcstelen cselekedetekre, a női nem kihasználására, a fájdalmas megaláztatásra.
Béla nagyszülei itt laktak, igaz, akkor csak egy kis hétvégi telken, hisz a nagyapja gondozta az Uraság kertjét. Az idő telt, a család gazdagodott. Apja már a Munkáspárt embereinek körébe tartozott, aki felelősségteljesen élte meg a manipulatív technikák alkalmazását, a tömegek sikeres és agresszív irányítását. Béla édesanyja, Mária, munkáscsalád sarja volt, imádta az úri élet utánzását. Három fiú gyermeket hozott a világra. Így soha nem dolgozott, otthon szorgoskodott, kiszolgálta férjét, aki ivott, és sokszor jól elverte. Mária egyetlen örömét abban lelte, hogy harácsolt, és a gyermekeitől is megkövetelte. Neki minden nap kellett valamit hozni. Csak Béla volt a kivétel, hisz ő mindig elmondta, hogy nem talált anyja kedvére valót. Ő nem tudott lopni, ez neki bántó dolog volt, és fájdalmat okozott. Így a kertből szedett virágcsokorral állított be, mosolygott, és nagyon átölelte anyját. Testvéreinek is elmondta, hogy nem szép dolog mások tulajdonát hazahozni, milyen érzés volna, ha tőlük is elvennék azt, amihez a legjobban ragaszkodnak? Testvérei nevettek, de lehetett látni rajtuk, hogy elgondolkodtak.
Egy őszi esős délután, hazaérve az iskolából, Béla megtudta, hogy anyja nagyon beteg. Kórházba került. Összeomlott a család. Csak ültek, apjuk ivott. Szótlanul néztek maguk elé. Időnként apja elmondta, hogy a rákból senki sem gyógyult meg. A halálos kór nem könyörületes. Fel kell készülni minden rosszra.
Béla ezt nem tudta elhinni, és nem is akarta elfogadni. Ő titokban hittanra járt, ott tanult Istenről és a tanításairól. Tudta, Istennél semmi sem lehetetlen. Elhatározta, hogy minden nap jó cselekedetet tesz és felajánlja Édesanyja gyógyulásáért az esti imákkal együtt.
Összehívta este testvéreit, és kérte, változzanak meg, imádkozzanak ők is az anyukért. Testvérei már nem nevették ki, hanem kérték, tanítsa meg az imát nekik, mert nem akarják elveszíteni a legdrágább kincsüket, aki már most nagyon hiányzott.
Anyjuk állapota egyre rosszabbodott a kórházban. Otthon szomorúság és bánat uralkodott. Apjuk egyre többet ivott, és már dolgozni sem járt be. Béla eldöntötte, beszél apjával. Aggodalmát fejezte ki, hogy azt érzi, ha így haladnak a dolgok, elvesztik őt hamarabb, mint az anyjukat. Beszélt a hitről, az imáról és annak erejéről, arról, hogy van kiút. Van Isten, akiben bízni lehet. Apja nagyon furcsán nézett rá. Nem értette, mi történik, nem tudta felfogni, mit is kér fia tőle.
Mi az, hogy imádkozzon? Csak egyre azt ismételte magában: van Isten, van kiút, van, akiben bízni lehet. Van Isten, van kiút, van, akiben bízni lehet. Van Isten. Vívódott. Éjjel felzokogott, és sírva könyörgött Istennek, hogy segítsen rajtuk. A gyerekek is meghallották. Szívük összeszorult, kimentek hozzá, átölelték. Mind sírtak és imádkoztak. Bocsánatért esedeztek, irgalomért és kegyelemért könyörögtek.
Így virradtak meg összeölelkezve, kisírt szemmel, egymást melegítve Isten tenyerén. Felébredtek és mosolyogtak. Öröm volt szívükben, hittek, egymásra találtak! Apjuk is másképp nézett rájuk. Elküldte őket mosakodni, addig reggelit készített, és áldotta az Urat, hogy visszatért hozzá. Úgy érezte, hogy kapott még egy esélyt, összeszedheti magát.
Az iskola után mind a hárman mentek be a kórházba. A kemoterápiás kezelések nagyon megviselték az anyjukat. Fáradtnak, sápadtnak nézett ki, szeme beesett, pórusai nagyra tágultak, és verejtékcseppek gördültek le a fájdalom szüleményeként. De látván a mosolyt a gyerekek és férje arcán, Mária egyszerűen nem értette, csak szívével érezte, itt valami történt. A szívükből áradó szeretet, meg, hogy végre együtt látja mosolyogni a családot, megélte Mária, hogy a boldogság pillanatai átölelik, és megszűnik a szenvedése. Ilyet soha nem érzett, és rákérdezett: – mi ez a csoda?
Béla válaszolta, ez:
Az ima ereje
Mi az ima?
Mi az ima ereje?
Az ima ereje Fénybe burkolja jelened.
Ott, akivel egységben vagy, megérzi szereteted.
Szereteted, mely oly mély, hogy
Lelked szikraként kipattant Fény.
Isteni lényed ereje véd, óv,
és éltet, hogy élj, sokáig élj.
Áldása rád a szeretet jósága.
Hisz kiért imádkozol? Kiért vezekelsz?
Csakis azért, akit szívből szeretsz.
Imádkozz hát érte, magadért, és a családodért.
Öntsd ki szíved, mondd, mi bánt?
Miért vagy kedvetlen, szomorú?
Miért is? Ki iránt?
Imádkozz bátran, szabadon!
Mondd el, milyen neked a jó.
Aztán tedd azt mással is!
Imádkozz, hisz az ima ereje
Fénybe burkolja jelened
Itt az egységben, szeretetét megérzed.
(Márton Csilla)