Nagyhét
Nagy a csend, de benne az álnokság fortyog,
és gyötri a bosszúvágy megalázó konoksága.
Még azért is, hisz nem lehet, hihetetlen,
hogy egy ember ilyen legyen.
Fogjunk össze, tegyünk keresztbe neki!
Nehogy azt képzelje, mindez „isteni”.
De az isteni érzi az emberit.
Tudja, hogy csak tetteivel érdemli ki kegyeit.
Minden évben újra és újra megemlékezünk.
Hogy lehet, hogy belőle mégsem merítünk?
Hogy lehet, hogy még mindig itt állunk,
És mástól elvárunk, de magunkba nem szállunk?
Újra egy Nagyhét, s a Föld is elért,
hogy téged arra kér, mentsd meg magad.
Hozz vigaszt, megbánást s bocsánatkérést!
Szívedből fakaszd a szeretetérzést!
Változzon az ember, a Föld és az élet,
Legyen már egyszer nemesebb, érett!
Értse meg végre, nincsen sok hátra!
Megkezdődött már a Nagyhét imája.
(Márton Csilla)